„Pestises temetőben” földelték el a halottakat - Temetkezés a régi idők Debrecenjében

Debrecen - Papp József helytörténész írásából megtudhatják, hol leplezték le a „Haldokló oroszlán” szobrát. Fejezetek Debrecen történetéből, 24. rész: Járványtemetőből ,,Muszkatemető” és Honvédtemető.

A népek találkozását elősegítő utak keresztezésében létrejött település a sokszínű kereskedelem mellett gyakran került a hadak útjába. Békés időkben találkozási hely, máskor hadszíntér, megint máskor nagyhatalmi határterület volt. A debreceni Nagyerdőben és a keleti erdős pusztákon fellelt – részben rekonstruált – „ördögárok” is katonai sánc része volt a római birodalom északkeleti védterületén. A 19. századi magyar nemzeti forradalom és szabadságharc katonai eseményei pedig közvetlen felvonulási, sőt harci cselekmények helyszínévé tették a várost és környékét. Itt zajlott a szabadságharc egyik utolsó ütközete, a hősök és áldozatok Debrecen földjében leltek végső nyughelyre.

Rendes és speciális temetők

Debrecen temetkezési szokásai a 16. század derekát megelőzően pontosan olyanok voltak, mint bármely magyarországi településé. A római katolikus egyházi szabályoknak megfelelően a templom körüli megszentelt kertbe („cinterembe”) vagy a templom padlója alá, esetleg kriptájába temetkeztek. Amikor viszont a hitújítás helyi eseményeit lezáró debreceni zsinat megállapította, hogy Krisztust nem temették megszentelt földbe, attól kezdve a reformátusok valamennyi temetője a város kapuin kívüli homokdombokra került. Ehhez a helyi szokáshoz csatlakozott a háromszáz év távollét után Debrecenbe visszatérő római katolikus egyház is, amely a Szent Anna utcai kapun kívülre kért temetőhelyet 1717-ben a városi elöljáróságtól. Az 1746-ban felszentelt katolikus Szent Anna templomuk körül már nem jött létre temető, és annak kriptája is csak a magasabb rendűeknek nyújtott végső nyughelyet. A város legutoljára kialakított felekezeti temetője szintén a külsőségben nyílt meg 1844-ben a letelepedő zsidó lakosok számára. A felekezeti sírkertek mellett sokszor volt szükség speciális temetőhelyekre. A sajnálatosan gyakran pusztító járványokban (pestis, kolera) elhaltakat, a fertőzés megállítása érdekében a lakott várostól biztonságos távolságban igyekeztek tömegsírokba temetni. Ezek a járványtemetők később többnyire „rendes” temetők lettek, napjainkban pedig zömmel a lakott város részei.

„Muszkatemető”

Debrecen nyugati külsősége 1849. augusztus 2-án sorsfordító eseménynek, a magyar szabadságharc egyik utolsó ütközetének színhelye volt. A hadszíntér a korabeli lakott várostól több kilométerre, a Köntöskert és Csigekert kerítésétől északra, a Hortobágy felé haladó országút (mai Balmazújvárosi út) két oldalán lévő Köntösgát legelőin és az azon kívüli cserépvetők területén volt. Az összecsapásban a tízszeres túlerőben lévő orosz cári csapatok döntő győzelmet arattak a Nagysándor József tábornok vezette magyar honvédsereg felett. A tragikus ütközet után három napig kint a csatatéren hevertek az elesettek, mert a győztes parancsnok csak a szabadrablás ideje után oldotta fel a zárlatot. A tetemek eltakarítására kötelezett városi vezetésnek 112 honvéd és 634 orosz katona tömegsírba helyezését jelentette a feladatra kirendelt mezőrend­őr-kapitány. Az elhunytak végső nyughelye a csatatérhez közeli Csige tava melletti Csigedomb lett, így a város első hősi temetője az egyik lezárt rendkívüli sírkertben jött létre, amelyet az 1812-ben készült térkép

Pestises temető”

felirattal jelölt meg.

Az orosz hadsereg, amely Debrecen megszállása mellett csapataik átvonuló állomásának is tekintette a várost, kórházait is itt rendezte be. A katonák élelmezése a város feladata volt, sőt az igen sok beteg elhelyezésére szinte valamennyi, erre alkalmas közösségi és magánházat kórodaként kellett átadni a cári seregnek. A gyengélkedő katonák között mintegy háromezren a mértéktelen táplálkozás miatt szerezték fertőző betegségüket, és közülük csak a hastífuszban elhunytak számát is ezerre tette a szemtanú történész. Arról nincs egyértelmű adat, hogy őket is a csata halottaihoz temették, de beszédesnek tűnik az 1857 után készült várostérkép, amelyen a Csigedombot és környékét „Muszkatemető” felirattal jelölte meg a korabeli rajzoló.

Honvédtemető

Debrecenben az 1867-es kiegyezésig kellett várni ahhoz, hogy a város lakosai méltó emlékhelyeknél róhassák le a tiszteletüket a magyar forradalom és szabadságharc hősei előtt. Az első, ünnepségek megtartására is alkalmas térség a város központjában, a Nagytemplom és a Kollégium közötti Emlékkertben jött létre. Itt leplezték le azt a haldokló oroszlánt mintázó monumentális emlékművet 1867. augusztus 2-án, amelyet évekig Vecsey Imre építőmester Piac utcai kőfaragó műhelyébe befalazva bújtattak el a hatóságok elől. Az eredetileg a Hosszúpályi országút melletti honvédsírra szánt szobrot a Simonffy Imre polgármester vezetésével megalakult bizottság 1879-ben a Csigekert melletti, akkor már Honvédtemetőnek nevezett sírkertbe akarta áthelyezni az Emlékkertből. A hősi temető szépítésére és az odavezető mai Honvédtemető utca rendezésére létrejött testület kimondta, hogy a temetődomb tetejére olyan téglaalapozás készüljön, amelyre méltó honvédemlék helyezhető el. Azonban a „Haldokló oroszlán” kifaragására pénzt adományozók véleményére tekintettel végül úgy döntöttek, hogy Marschalkó János szobrász alkotása az Emlékkertben marad, és a temető legmagasabb pontjára Boross Sándor kőfaragó mester ajándékát, a vörös márvány obeliszket állítják fel. Legközelebb két évtized múlva merült fel ismét az eredeti ötlet, amikor a feliratos emlékművet a temetői sétányra helyezték át. Helyét a Csigedomb tetején 1899-ben, a „debreceni csata” ötvenéves évfordulójára foglalta el a Haldokló oroszlán emlékmű, amely innen az 1930-as években került mai helyére, amikor a dombtetőn felépített mauzóleum előtti lépcsősorba helyezték át.

- Papp József -

[related-post post_id="3623739"]

[related-post post_id="3619226"]