Már a jó vízért is komoly küzdelmet kellett folytatni

Debrecen - Nem is vagyunk tudatában, mi minden kell egy város fejlődéséhez. Fejezetek Debrecen történetéből, 23. rész: A város vízellátása az első világháborúig. Papp József helytörténész sorozata. 

A folyó nélküli Debrecen mindenkori fejlődését jelentősen akadályozta a közművek, azon belül az elegendő mennyiségű és a jó minőségű víz hiánya. A sekély mélységű ásott kutak egyre kevésbé elégíthették ki a folyamatosan gyarapodó lakosság és a gazdaság növekvő igényét. A járványforrást is jelentő helyzet gyökeres megváltoztatását az általában igen zilált politikai viszonyok és a város gazdasági lehetőségei egészen a 19. század kezdetéig nem tették lehetővé. Akkor is a kútfúrási kísérleteken túl nem volt mód nagyarányú fejlesztésre, így a vízellátás egészen az 1910-es évekig, az első vízhálózat kiépítéséig szinte megoldhatatlan gond maradt.

Nem véletlen Kút utca

A lakóházak udvarában ásott kutakból nyerhető víz a föld salétromtartalma, továbbá a csatornázás teljes hiánya miatt talajba szivárgó szennyeződés következtében szinte ihatatlan volt. Kényszerűségből egyre inkább a külsőségi jó vizű kutak vizét fogyasztotta a lakosság. Egyebek között ezek gyorsabb elérésére ácsoltak a városvédő árkon át kisebb hidakat az egymástól nagy távolságban lévő városkapuk közötti árokszakaszokon, ahol ezek a „kisajtók” kizárólag a gyalogosok közlekedését szolgálták. A víznyerő helyek viszonylagos messzesége miatt a 19. század első felében külön rendszere alakult ki a vízhordásnak. Még az 1800-as évek közepén is az asszonyok, lányok, cselédek, és fogadott fuvarosok hozták a városba az ivóvizet a sáncon túlról, az északi, keleti és déli homokos részek kútjairól. A tehetősebbeknél a „ház tágas konyhájában elfért asztal is, vizes dézsa vagy hordó, melyet hetenként többször is a nagyerdei vagy boldogfalvai kútról hozott vízzel töltöttek meg.” 1844-ben így írt erről Pákh Albert:

a városon kívül minden irányban vannak a jobb ivó vízzel ellátott kutak, … az ezek felé vezető utakat mindig telve látjuk vízhordó egyénekkel.”

A vízhordás emlékét őrzi a mai Nagysándor József utca, amely a Péterfia utcai kisajtótól induló hajdani vízhordó ösvényből jött létre. A mai Kút utca pedig elnevezésében emlékeztet a népszerű és igen jó vizet adó régi víznyerőre.

Túl sokba került

Debrecen vezetékes vízellátását először az akkor még bővizű Tócónak Zelemér templomdombja és a böszörményi országút közötti forrásától kiinduló csővezeték lefektetésével akarták megoldani az 1770-es években. A hatalmas költségek miatt végül sem ez, sem a 19. század harmadik évtizedében a Homokkert melletti kúttól a Nagytemplomig érő vízvezeték nem valósulhatott meg.

Egy másik elképzelés szerint a nagyerdei kútnál építettek volna vízkiemelő épületet. Onnan a belváros felé a munkácsi hámor vascsövéből vagy a helyi fazekasok égetett agyagcsövéből készült vízvezetéket fektettek volna le. Azon érkezett volna a víz a Kollégium és a városháza előtt terméskőből épített fedett víztározókba. A gondosan kidolgozott tervezetről szóló végső tanácsi döntésről 1829-ben tájékoztatták a város királyi biztosát: „a pénztár mostani állapotjában ezen épületet csináltatni lehetetlen. Azért is azt boldogabb időre halasztani vagyunk kénytelenek.”

Óránként tíz hektoliter

A víz bevezetése helyett végül kútfúrásokhoz fogtak a belvárosban. Az első sikertelen próbálkozás 1834-ben volt, amikor Zophall „mekhanikus” körülbelül 22 méter mélységig fúrt le, de facsöve „elfintorodott”. A sikertelenség ellenére 1835-ben Némethy Lajos polgár 1000 forintot hagyott végrendeletében kútfúrásra. Ebből és Rádl József vaskereskedő pénzéből a Nagytemplom és a Kollégium között 1838–39-ben kb. 80 méter mélységig fúrt le Berghoffer Mátyás székesfehérvári fúrómester, de ez a kút sem adott még vizet. Az első jól működőt 1841-ben a Kistemplom előtt sikerült létrehoznia Steller László breznóbányai szakembernek. A jó ivóvizű, 115 méter mély szivattyús kutat hamar megkedvelte a lakosság. Zoltai Lajostól tudjuk, hogy „szivárványos kútnak nevezték. (…) Veres fenyőcsövön jött fel belőle a víz.”

1843-ban „a Péterfia elején, az őrző ház mellett, közel ahhoz a helyhez, ahol később Csokonai szobrát állították fel” egy debreceni polgár, Kraut József hozott létre mintegy 180 méter mély facsöves kutat, amely „óránként 1200 icce” (hozzávetőleg 1000 liter) vizet adott. A fúrási kedv még a mai Verestemplom előtti téren 1877-ben 168 méternél vízhiány, majd a Nagytemplom előtt 1886 és 1894 között 837 méteren fúrócső és -szerszám törése miatt felhagyott kísérletek ellenére sem lankadt, és a 19. század végére ezren felüli fúrt kút működött szerte a városban.

A rohamosan gyarapodó lakosság igényeit azonban messze nem elégíthette ki a rendelkezésre álló vízkapacitás. Egyebek között erre utal a Debreczen újság hasábjain 1899-ben megjelent cikkével a korabeli újságíró is. A „-di.” névjel mögé rejtőző Ady Endre a város vezetését az új szeszüzlet megnyitása helyett az általános vízellátási gondok felszámolására ösztökéli sajátosan ironikus stílusában. „A vízzel az a baj, hogy nincs, a szesszel pedig, hogy van.” Az üzletbérlőkre utalva pedig azt írja: „Ajánljuk az Áronoknak: nyissanak vízkereskedést. Több szükség van erre, s jövedelmezőbb is a szeszkereskedésnél Debrecenben.”

Debrecen nagyvárosi minőségű és rendszerű vízellátása a múlt század második évtizedében jött létre. A háborút megelőző nagyberuházások egyikeként 1912–13-ban kiépült a Köntösgát legelőjében, a hortobágyi főút északi oldalán lefúrt 12 kútra alapozott, mintegy 60 kilométer csővezetékből álló ivóvízhálózat, egyelőre még csak a régi városmag utcáin. Leglátványosabb létesítménye, az akkoriban mind magasabbra épülő házak vízellátásához szükséges ezer köbméteres, ma is álló víztorony 1913-ban épült fel a Nagyerdőn, az akkori Leveles csárda udvarában.

- Papp József -

[related-post post_id="3612210"]

[related-post post_id="3619677"]