Alkalmazkodóak, sok munkához szokottak a tanyákon élő emberek

Fülöp - Nyakunkba vettük a határt, tanyatúrát tettünk az egy-két aranykoronás, erdővel benőtt homokbuckák között.

– Imre, akkor induljunk, nézzünk szét a tanyavilágban! – csapja be a tanyaszolgálat kisbuszának ajtaját Hutóczki Péter, Fülöp polgármestere. Karácsony utáni útjukra elkísértük őket mi is. A nyugdíjaskorhoz közeledő Hutóczki Imre tanyagondnok kiválóan ismeri a Fülöp körüli tanyavilágot, az ott élő embereket. „Imre híd az önkormányzat és kint élők között” – magyarázza indulásunk előtt a polgármester, aki útban Bánháza felé érdekes információkat oszt meg velünk. – Fülöpön durván 1800 ember él, ebből 300-an a 120 lakott tanyán, amelyeket leginkább az összesen 70 kilométer hosszú földutakon lehet megközelíteni. Ennyi utat kell nekünk járható állapotban tartani, mert bármi van, ki kell tudni menni, és onnan be kell tudni jönni. Minden tanyán van áram, vezetékes víz viszont csak kevés helyen. Fúrott kutakból szerzik az ivóvizet. A tanyák miatt 762 ezer forint kiegészítő támogatást kap a falu. A tanyagondnoki szolgálatra pedig két és fél milliót, amit mi ugyanennyivel egészítünk még ki. Jellemzőek a bokortanyák, öt-hat ház egymáshoz közel, majd néhány kilométerrel odább újabb közösség. A közbiztonsággal nincs gond, a mezőőri szolgálat sokat segít.

Jelenben a múlt

Közben megérkeztünk az első úti célunkhoz. A falugondnok egészségügyi kellékeket kotor elő a hátsó ülésről, nyitja a kaput és megy az udvaron lévő ház felé. A kutyák meg sem nyikkannak, ismerősként kísérik Imrét.

– Csontos Sándor vagyok – nyújtja a munkától, a hidegtől és a kortól elgémberedett kezét a gazda. – Én 77, a feleségem 80 éves múlt, itt éltük le az életünket.

Ebbe születtünk, ezt csináljuk, ebben kell meghalnunk…

– mondja halkan és szelíd tekintetével végig simogatja a domboldalra felfutó udvart, ahol a disznóól, a tehénistálló, a trágyadomb, az ásott kút és a sok baromfi mutatja mindazt, amiért ez az idős pár dolgozik. – Nem mentünk mi soha sehová, az állatokat nem lehetett itt hagyni. Most, hogy már a gyerekek Debrecenben élnek, amikor meglátogatjuk őket, a szomszédot megkérjük, nézzen rá a jószágokra.

Csendesen falja a métereket járművünk, elhaladunk a lovaspálya mellett, ahol komoly versenyeket is rendeznek. A polgármester elmondja, hogy igyekeznek közelíteni a faluban és a tanyákon élők életét azzal is, hogy bizonyos létesítményeket az utóbbiakon alakítanak ki, illetve rendezvényeket visznek oda. Aztán vannak idegenforgalmi vállalkozások is a tanyákon, az egyikbe – kérésünkre – be is kukkantunk. Frissen felújított épület, az udvaron kemence, filagória, parkoló, bent mindennel felszerelt konyha, nagy társalgó bőrfotelekkel és négy vendégszoba. Egy fiatalasszony fogad minket.

– Édesanyám, Hegedűs Lászlóné a tulajdonos, én Re­ná­ta vagyok – mutatkozik be, majd elmondja, hogy édesanyja egy tizenkét gyermekes családban a tanyavilágban nőtt fel, elkerült Budapestre, visszaköltözött, és a privatizáció idején megvásárolta az akkor már nem használt iskolaépületet. – Pedig 50 évvel ezelőtt 220 diák járt ebbe az iskolába, aztán felnőttek lettek, elmentek innen és már nem születtek gyerekek, csak az öregek maradtak. Sokáig gondolkodtunk, mit lehetne kezdeni az egyébként jó építésű iskolával. Három éve aztán sikeresen pályáztunk a falusi turizmus fejlesztésében, és megnyitottuk a vendégházat. Iskola volt, közösségi élet zajlott itt, képzelje, még ba­lettfoglalkozást is tartottak, és az épülethez park is tartozott. Ha úgy vesszük, ma is közösségi térként funkcionál az épület. Csak éppen másként. Vannak vendégeink, és nemcsak a rendezvényeinkre jönnek, hanem például a valamikor a tanyavilágban felnőtt emberek közül egyre többen látogatnak haza.

A szomszédok meghaltak

A kis kitérőnk után ismét a tanyaszolgálat kisbuszában vagyunk. A temető mellett haladunk el, ami a régmúlt megidézésére inspirálja a két „házigazdánkat”. Előbb a polgármester mesél a bánházai kastély (itt ilyen is volt) és a kápolna (ez ma is megvan, mégpedig szépen felújítva) között a mélyben húzódó állítólagos alagútról, aminek a létezését eddig nem sikerült ugyan bizonyítani, de az ellenkezőjét sem. Majd a tanyagondnok beszél a temetőben egykor talált, 1280-ban vert pénzérméről, ami bizonyítja, hogy sok évszázada lakott hely a mostani tanyavilág területe.

Nagyot fékez a kocsi, itt ér véget a kövesút, innen már a keményre taposott homokon gurulnak a kerekek. Egy takaros porta előtt állunk meg. Vaskerítés, parabolaantenna, előudvar, hátsóudvar, majd kisvártatva egy idős asszony. Később tudom meg, ő Domoszlai Jánosné, született Gábri Erzsébet. Bent a cserépkályha semmihez sem hasonlítható kellemes melegében átveszi a falugondnoktól a gyógyszereit, aztán megkönnyebbülten sóhajt. – Az atya volt itt karácsonykor és meggyóntatott, a Jóistennek legyen hála. Egyedül élek a környéken, minden szomszédom meghalt már. Iskolába is itt jártam, állatot tenyésztettünk, dohányt termeltünk. Ez tartott bennünket itt. Ha valami kellett, Nyírbátorba mentünk vásárolni.

Valamikor egész kis falu volt itt, ház­sorok. Mára pedig…?

– szorítja össze remegő ajkát, majd zsebkendő után nyúl.

Legalább egyhektáros kell

– Bizony, egyre kevesebben élnek a tanyákon, ugyanakkor növekszik a külterületek gazdasági jelentősége – ezt már Hutóczki Péter polgármester magyarázza, miközben új ültetésű erdők mellett haladunk el. – Mind többen kezdenek állattartásba a tanyákon, ami arra kiválóan alkalmas. A minap a vámospércsi állatorvos jött át az ügyeletben, és mondta, hogy Fülöpön több állatot tartanak, mint a környék három településén összesen. A fiatalok kihasználják a tanya­program adta támogatást és a szülők tanyáján állattartásba kezdenek. Itt nem néhány száz négyzetméteres telkek vannak, hanem legalább egyhektárosak. Egy-két aranykorona értékű a homok, a konyhakertnek is nagy terület kell.

Benézünk az egyik ilyen tanyára. Könnyen átjárható kerítés az út előtt, mögötte hatalmas udvar, azon istállók, kennelek, karámok. A kutyák, baromfik nem zavarják egymást, előbbiek ide-oda szaladgálnak vagy keresik a napsütötte, melegebb helyet a pihenésre, míg a szárnyasok kapirgálnak. Hadnagy Mihály és testvére tanyáján vagyunk, ők kutya- és marhatartással, valamint méhészettel foglalkoznak. Bérelnek földet, anélkül nem menne az állattartás. – Ez a családi birtokunk, érzelmileg is kötődünk ide, itt nevelkedtünk, itt élnek a szüleink, három családot tart el ez a mezőgazdasági vállalkozás – mondja elégedett mosollyal az arcán Hadnagy Mihály. – Lesz-e folytatás? Remélem igen. Az egyik fiam gépésznek, a másik erdésznek tanul. Mind a kettőre szükség van itt.

Haladni, a korral is!

Azt már a polgármestertől tudjuk meg, hogy az önkormányzat érdekes szimbiózisban él a tanyán élő vállalkozókkal. Az önkormányzat karbantartja az utat, segít a tanyasiak ellátásában, ha kell a gyerekeket hozza és viszi az iskolába, míg a vállalkozók az építkezésekhez földet hordanak, elhozzák Gúthról a szociális tűzifát, és szállítanak mindent, amit csak tudnak.

Már csak Tóth Józsefnéhez kell beszaladnia a tanyagondnoknak.

Tóth Józsefné fiával él | Fotó: Kovács Péter

Az asszony egyik fiával lakik, és amíg Hutóczki Imrével intézik a férfiak a dolgukat, addig kérésünkre a fiatalkoráról mesél. Csendes kimondott szavaiból a szomszédos iskola, szabadság, vidámság, mozi, bálok, összejövetelek bontakoznak ki, de folyton visszatér a munkára, amiből soha nem fogytak ki és meghatározta életüket.

Kisvártatva a közeli tanyán a családjával élő másik fia toppan be. – Mi visszük tovább a tanyasi életet, csak kicsit modernebb formában. Állatot tartunk, növényt termesztünk, a gyerekeket elvisszük iskolába. Nyírbélteken kezdték, most Nyírlugosra járnak. Kocsival közlekedünk természetesen. Enélkül nem lehetne boldogulni. Mit kocsival? Terepjáróval…! – siet a dolgára.

- Kovács Zsolt -