Ki van a bunkiban?

Gondterhelten csapta be az ajtót maga mögött, az alul rögzítetlen firhang alá kapott a huzat, s csak a lassú visszaszállása enyhített valamit a kemény érkezésen. Tele volt a gogyija ismeretlenül csengő szavakkal, meg az alulmaradás túlságosan ismerős érzetével. Az utolsó, amire figyelni tudott, akart: a tanulnivaló, de már a negyedik, ablak alá vésett rovátkától is búcsúzóban volt a ház előtt álló fa odavetett árnyéka. Ő karcolta oda játékból, amikor az órát tanulta. Így ezen a novemberi napon is tudhatta, kevés idő maradt a gyertyafényes, vaklálós olvasásig. Nekiveselkedett. Horváth Borbála írása.

A sutból hangzó mocorgás azonban félbeszakította, s eszébe juttatta, hogy milyen lelkesedéssel jelentkezett, amikor azt kérdezték ma az iskolában, ki tudja, mi az egér. Még a kattogással is megbirkózott, mesélt a kukoricaszemet ropogtató szürke jószág boldog csörtetéséről, ha a derálóba szabadul. De kijavították: kattintás. Szálltak aztán a spam, a net, a twitter, a like, a jelszó, a tiltott tartalom szavak. A kedves előadók minden jó szándéka, különféle magyarázata ellenére nem tudta felvenni a fonalat, amiből a világhálót szövik. Elhatározta, egy év múlva, amikor hatodikos lesz, mindent megtanul számítástechnika-órán, kinyitja majd az internet egyik oldalát, teleírja szabadkozva azzal, hogy mi mindent csinált élete első tíz évében, amiért „nem ért rá” netezni. Elküldi az emlegetett „hírpostással” az előadóknak, tanároknak is, hogy ne haragudjanak rá, mert nem tudta, mi az a közösségi oldal, túl sokat focizott az utcán, beszélgetett a bunkiban, rajzolt gallyal az utca porában, bámészkodott nyáreleji éjjel az apja nyakában a szentjánosbogár-túrákon a mögötte álló években.

- Horváth Borbála -