Olvasói levél: Tanító Úr!

Debrecen - Így szólították a dalárdában azok az idős férfiak, akiket a gondjaira bízott a falu, az iskola vezetése, szinte még leendő pedagógus korában, 1947-ben. Ez a titulusa sokáig tartotta magát. Csak sokkal később lett Karnagy úr, esetleg Karcsi bácsi. De a tisztelet, a megbecsülés mindig megmaradt.

Maximalista volt. Magasra tette a mércét, s ennek kívánt megfelelni, megfeleltetni. Megkövetelte a rendet, fegyelmet. De a szerepléseken, egy-egy szám elhangzása után először nekünk hajtott fejet, majd megfordult, s alázattal köszönte meg a hallgatóság elismerését.

Mi, szovátiak, nagyon sokat köszönhetünk neki. Bizton állíthatom, hogy közülünk szinte senki nem jutott volna el a maga emberségéből Bulgáriába, Olaszországba vagy a Vereckei hágóhoz. Bejártuk az országot Aggtelektől Sopronig, Mosonmagyaróvártól Szegedig, Budapesttől Szigetvárig, és még sorolhatnám. Bebarangoltuk Erdélyt Nagyszalontától Kolozsvárig, Körösfőtől Magyarszovátáig, a Királyhágótól a Csinszka váráig.

Szigetváron ott aludtunk, ahonnan „Zrínyi kirohant”. Szófiában a Budapest étteremben ebédeltünk, ahol minden asztalt magyar zászló díszített. Elfoglaltuk Krasznahorka büszke várát, majd hűsöltünk a dobsinai jégbarlangban. 30 fokos nyári hőségben hógolyóztuk a Montblanc tetején.

Ezek a kirándulások a szerepléseken túl arról is szóltak, hogy minél többet lássunk, tanuljunk régmúlt történelmünkből. A kórusnak sok-sok élményt, a karnagy úrnak sok-sok munkát, felelősséget jelentettek. De tette a dolgát töretlenül, határtalan lelkesedéssel, sokszor megküzdve az akadályokkal.

Elment a Tanító úr. Haza ment. Ő lámpás volt és magvető. Példakép. Így fogunk emlékezni rá.

- Egyik tanítványa: KIrály Istvánné, Debrecen -