Az én ünnepem 2014 - A tizenkettedik hattyú

Bizonyosan az idő villámgyors száguldása is szerepet játszik abban, hogy egyre közelebb kerülnek hozzám gyermekkorom karácsonyai.Van egy fel-felsejlő emlékem. Olyan édes, tiszta, angyal-szárnysuhogású, mint a karácsonyi fények…

Az a tél is ilyen decemberi borongós volt. Valahonnan Görögországból az őszies levegő európai útjára indult, hogy karácsonyig felválthassa a hidegebb, északi áramlat.

Erzsi mamám vigyázott rám, mert én bizony sohasem jártam sem bölcsödébe, sem óvodába. Imádtam a tűit, a fonalait, gyűszűinek csengését, s azt, ahogyan egyre csak szőtte a csodás történetek Aladin szőnyegét. Akkor, mintha csak a jövőben folyton emlékeztetni akarna a Régiekre, a Vadhattyúkat forgattuk. A szeretetről és az állhatatosságról szóló mese néma királylánya és a csaláningek szinte életem minden fordulópontján eszembe jutnak. Azzal a kislánnyal együtt, aki állandóan kérdezett, cérnákat fűzött, s folytonosan simogatta a félig elkészült virágok szárait...

Majd beszaladt a szobájába, kihozta a kártyáit, s rendre a kirajzolódó növények nevét tudakolta.

A dődike volt a kedvencem, mert hiszen az égi virág, s a színe is a felhők szépében pompázik.

Néha-néha a repülőgépek húzta sárkányvonalak ugyan megszakították e festékáradatot, s másfajta tündérek léptek a térképre. Nyomukban szivárványok hadai feszültek fel az égboltra, akárcsak azok az emberek létráikon, akik a városban lévő görög katolikus templom kupolájára még karácsony előtt odavarázsolták az aranyos lemezeket.

Akkor már tudtam olvasni, s értettem azt is, hogy a „Feltámadt Krisztus!” felirat azt hirdette, hogy mögötte ott vár ránk is a Megváltás. A bizalom szellője lágyan cirógatta arcom, mikor észrevettem a magasban dolgozókat. Felkiabáltam nekik, s azok nevetve dobálták szavaikat vissza egészen addig, amíg az egyik lezuhant. Villamosok jártak akkor arra. Sárga tekintetük hályogosan zöldessé, majd zúzmara fagyossá vált, s zokogva vették tudomásul: elközelgett a végítélet órája.

Szenteste napjának délelőttje volt. A szentség kertjének felfelé nyúló kovácsoltvas kerítése mellé esett az az Ember. Erzsi mamám, ahogyan csak lábai bírták, olyan gyorsan röpült oda… Már magasabban járt, mint a Nap, amikor ráeszméltem, hogy Ő is csillagot visel a mellén, akár az a tizenegy királyfi a fél országot érő képeskönyvemben.

Amikor én is odafutottam, valami hólyagosra marta a lábaim. Erős rostjaiból, csipkézett leveleiből azonnal felismertem, milyen csodanövényt rejt a téli templomkert. Egy csokorra valót szedtem össze, de csak fonni tudtam akkor. Madarak telepedtek le a kerítésre, s valamiféle furcsa dalba kezdtek. A beteg mellkasára tettem a koszorúm. A plébános is kisietett, s arra készült, hogy feladja az utolsó kenetet. Ekkor maguktól zendültek meg a harangok.

A férfi kinyitotta szemeit. Megérkeztek a mentők is. A lezuhant munkásnak csak néhány bordája repedt meg. Valamilyen piros és fehér rózsákról beszélt. Ekkor találkozott nagymamám csodaszép mosolya az én nedves szemeimmel. Szája elé emelte mutatóujját, s abban a pillanatban a kihozott tömjén halk zenébe kezdett, s virágillattal töltötte meg azt helyet.

-Mocsár Gáborné Fehérvári Judit, Debrecen-