Helyi közélet

2008.09.03. 12:22

Hellózik-e az eladó?

<p>Mondanám, hogy köszönésemet a bevásárlóközpont zagyva zaja miatt nem hallják, erről azonban szó sincs. Vihogásuk az, ami miatt nem méltatnak válaszra.</p>

Már messziről látom, hogy az a szín, az a forma, az az anyag nekem való. Heves léptekkel indulok hát az üzlet irányába. A kirakat előtt még megállok egy pillanatra, végigmustrálom a közszemlére tett darabokat, majd belépek. Szemem azonnal elkalandozik a nadrágok és pólók színkavalkádjában, pedig tekintetem az eladó után kutat. Á, már meg is van. Egyszerre mind a három.

Mondanám, hogy köszönésemet a bevásárlóközpont zagyva zaja miatt nem hallják, erről azonban szó sincs. Vihogásuk az, ami miatt nem méltatnak válaszra. Na, nem feltételezném én, hogy ilyen udvariatlannak nevelték őket a szüleik, szó sincs róla. Nem kapok szúrós pillantásokat sem, mely a munkaundor nyilaival lövellne felém, és a „Ma nem akartam dolgozni! Ez is minek jön be?” kérdés sem tükröződik szemükben. Egyszerűen azért, mert cselesen elrejtik előlem azzal, hogy rám sem néznek. Igazából nem gondolnak rólam semmi rosszat, hiszen azt sem tudják, hogy bejöttem. Annyira jól elszórakoztatják egymást, hogy jelenlétem nem is zavarja őket.

Nem különösebben háborgok észrevétlenségemen, hiszen így legalább nem szaladgálnak hozzám öt percenként, hogy döntsem már el, mit akarok.

Keresgélés közepette meg van a nadrág, méret azonban nincs. Legalábbis kitéve. Automatikusan keresni kezdem a segítséget. Gyorsan rájuk lelek, ott vannak, ahol legelőször láttam őket. Hol is lennének máshol? Hiszen a pultot támasztva valóban jobban esik a vidám kacagás.

Mégsem érzem át felhőtlen boldogságukat, hiszen én magam nem boldogulok. Tekintetem kontakt után kutat, az általuk alkotott kör azonban bezárult. Úgy tűnik, onnan már se ki, se be. Talán egy perc is eltelik, most azonban már ledobnám magamról a láthatatlanná tévő köpenyt.

Valahogy, talán szuggesztív képességeimnek köszönhetően rám pillant az egyik, aztán tekintete tovább siklik. Félhangos kiáltás hagyja el számat, hogy „Légy szíves, tudnál segíteni?” A „bő lére eresztett”, flegmatikus válasz a messziből érkezik: „Igen?” Elmondom a gondom, bajom, amire a reakció: „Csak az van, ami kint van!”

A tényeket elfogadva akasztom vissza az előbb még áhított ruhadarabot, de úgy gondoltam, egy kedves pillantás megvigasztalhatna. De nem. Se puszi, se pá, de még egy helló sem kísér azon a pár méteren.

Jöttömhöz hasonlóan távozásom is csendes. Úgy tűnik, mégiscsak felesleges, sőt, zavaró volt a jelenlétem.

  • Udvarias eladók
  • Nem megy a bolt
  • Ezek is érdekelhetik