Virágzó vállalkozássá nőtte ki magát a sámsonkerti bútorfelújítók kreativitása

Vannak kivételesen szerencsés emberek, akiknek az a foglalkozása, hogy mások álmait valósítják meg, miközben a magukét is élik. Hermann Zoltán és Halász Dávid pont ilyen: a saját kreativitásukra és az értékmentésre épülő családi vállalkozást hoztak létre Sámsonkertben, pedig mindketten „távolról” érkeztek – a konyhát és a vendéglátást cserélték csiszolópapírra, krétafestékre.

Az első darab

Zoltán azt mondja, a nagypapája már gyermekkorában biztatta, legyen asztalos, mert jó érzékkel és szembetűnő kézügyességgel nyúlt a fához. De később, hosszabb külföldi tartózkodása idején sem ijedt meg, ha az éppen aktuális otthonait vagy a pfalzi borgazdaság konyháját akarta átépíteni, élhetőbbé tenni.

A sámsonkerti mesterek a kezeik közé került első darabra határozottan emlékeznek, egy kerek szalonasztalt újítottak fel saját részre, karácsonyi lerakóasztalnak a dekorelemekhez, ám valakinek annyira megtetszett, hogy elvitte. Aztán az üzlet úgy beindult, hogy a csupán két éve általuk alapított vállalkozás mára virágzik: a régi bútorok itt valóságos kegyelemben részesülnek – antik, rusztikus vagy vintage stílusban kapnak új esélyt, miközben modern otthonok díszeivé, mindennapi használati tárgyaivá válnak.

A padlásról mentett tálaló és komód, a pókhálós fotel, a rozoga íróasztal (és még sok minden más) friss ruhájában olyannyira kelendő, hogy az ország távoli szegletébe viszik őket, sőt még külföldre is. A közösségi felületen pár óra alatt gyakorlatilag minden darab új gazdára lel, az elkészült szépségek sokszor fel sem kerülnek az oldalakra az előrendelések miatt. Nem utolsó szempont az sem, hogy kizárólag ökofestékeket és újrahasznosított csomagolóanyagot használnak. Ki is emelik: a vásárlók környezettudatosak és nagy része csupán a 20-as, 30-as éveiben jár.

Modernben nem utaznak

– Ezek a bútorok egyediek és időtállók, hiszen tiszta tömör fából készültek abban az időben, amikor még nem volt szalagmunka, vagyis kis­iparos szépségek kötnek ki nálunk, amiből sokszor két egyforma nemigen készült. Némelyik korát csak a stílusából és az anyagából tudjuk megsaccolni. Míg dolgozunk rajtuk, felsejlik a történelem. Honnan jöhettek? Kik használták? Mi történt körülöttük? Ha elkészülünk a felújítással, fájó szívvel engedjük el mindet. Sokaknak sejtelme sincs róla, miféle kincsek birtokában vannak. Ha gyorsan meg akarnak szabadulni – tegyük fel, egy örökségtől –, akkor gyakran túlárazzák a bútorokat, máskor azonban rájönnek, hogy a nagymama holmiját nem tudják fellelt állapotukban használni, ezért a srácok segítségét kérik. A legszebb holmik persze a régi, polgári lakásokból kerülnek elő – fogalmaz irigylésre méltó lelkesedéssel a házigazda Hermann Zoltán, aki hisz benne, hogy minden berendezési tárgynak lelke van.

A hirtelen jött siker persze hamar feltűnt másnak is: beruházók jelentkeztek azzal, hogy 20-30 embert és akár ezer négyzetmétert is biztosítanak, ha nagyobb volumenben folytatják a gyártást. Mi több, ugyanitt főnökök lehetnének. Ám Zoltán és Dávid nem élt a lehetőséggel, hiszen úgy vélik, pont az a lényege a vállalkozásuknak, hogy kicsik maradnak. Sőt! Saját erejükből bővítik tevékenységüket.

A sámsonkerti műhely olyan környezetben van, hogy minimum eláll az ember lélegzete: a pazar angolkertet már fotózási helyszínként is lehet használni, de a télapó karácsonyi házát is felépítették fotóstúdió céljára, kicsik és nagyok örömére – a témaválasztás egyébként évszakonként változik majd. Aki egy kis időre szabadságra menne a saját életéből, szívesen érezné teljes valójában ezt a giccstelen, mégis romantikus miliőt, és akár meg is örökítené a felszabadító pillanatokat, annak ott a helye. Aztán a bútorokat hagyják a helyén!

CH