Százegy éves Erzsike néni, és még a feje sem fájt soha

Rengetegen álmodoznak arról, hogy szép, hosszú, boldog életük lesz, hogy láthatják unokáikat, dédunokáikat felnőni, ám ez csak keveseknek adatik meg. A Hajdúsámsonban élő Sztancs Sándorné Fekete Erzsébet augusztus 26-án ünnepelte 101. születésnapját. E jeles alkalomból felkerestük és megkértük, meséljen életéről, fiatalságáról, és arról, milyen volt az élet 70-80 évvel ezelőtt.

101 éves létemre is jól vagyok. Nem fáj semmim, bár most már gyenge vagyok. Mondja meg, hogy lehet, hogy megéltem ezt a sok évet, de még a fejem se fájt soha?!

– kezdi beszélgetésünket Erzsike néni, aki találkozásunk elején kedvesen üdvözölt, és percekig fogta kezében a kezemet. Leszögezte, a közelmúltban történt eseményekre nem pontosan tud visszaemlékezni, de a régi dolgok kristálytisztán élnek az emlékezetében, azokról szívesen beszél. 1920-ban, Hajdúsámsonban született, egész életében ott élt. Mint mondja, nem voltak gazdagok, de édesapja mindig előteremtette a kenyérre valót. – Az anyám kétéves koromban meghalt. Apám nem volt a háborúban, de a testvére odamaradt. Az ő feleségét vette el, miután mindketten megözvegyültek. Született két féltestvérem, de soha nem éreztük, hogy különbség lenne köztünk. Nagyon jó mostohám volt! Ugyanúgy nevelt, mintha édes gyermeke lettem volna. Szeretetben éltünk. Sajnos minkét testvérem meghalt már – mondta bánatosan, míg az idősotthon udvaráról bementünk az épületbe. A hajlott hátú asszony botjára támaszkodva lépegetett előttem, szorosan mögötte az egyik gondozó. Bár nem szorul segítségre, jobb az óvatosság! Erzsike néni hat elemit végzett, utána édesapjával járt földet művelni. 12-13 évesen ő volt a marékszedő az aratásoknál, édesapjával ketten megkeresték az évi kenyérre elegendő búzát. A szülei a falu szélén szereztek egy kis földet, azt is művelték, jószágokat tartottak. Mint mondja, mindig volt mit enni, soha nem éheztek.

– Lánykoromban egy cukrászdába mentem el takarítani. A cukrász nagyon meg volt velem elégedve, szeretett, így miután kitakarítottam, maradtam tésztát sütni is. Egy idő után már nem is kellett takarítanom, csak sütnöm. Hét-nyolc esztendőt töltöttem ott összesen. Más, állandó munkám soha nem volt – jelentette ki, és leült az egyik székre. Botját gondosan maga mellé tette, és megigazította kendőjét. Erzsike néni 19 évesen ment férjhez és 53 évig élt boldog házasságban. Két gyermekük született, de lánya néhány éve meghalt.

Tessék elhinni, szegény életünk volt, de nagyon boldogok voltunk! Nagyon jó emberuram lett, engem szóval se bántott meg soha. Igaz, én se őt. Annyira megértettük egymást, hogy nem volt értelme a bántásnak

– csuklott el a hangja. Felidézte, a „csapos kútra” járt vízért, mert ott volt igazán jó szomjoltó. Jövendőbelije annak az utcának a sarkán lakott, és egyszer megszólította a kútnál. Elkezdtek beszélgetni, a férfi pedig hazakísérte. Erzsike néni nevetve mesélte, hogy előbb azt gondolta magában, nem is kell neki ez 26 éves fiú, de utána nagyon megszerették egymást. – A jó Isten is így akarta, hogy mi együtt legyünk. Nagyon jó ember volt – jegyzi meg. A férje nem volt katona, így őt sem vitték el a háborúba. Szegény világba született 1913-ban, írni, olvasni sem tudott, ahogy a négy testvére sem. – Nagyon szeretett dolgozni, mindegy volt, mit csinált. Miután összeházasodtunk, megvettünk a nagyszüleim kis házát a falu központjában, de annak még kertje se volt. Ők is velünk laktak halálukig. Örültünk, hogy együtt éltünk a két öreggel. Mikor ők elhunytak, eladtuk a házat azért, hogy építkezhessünk. A falu utolsó utcájában vettünk házhelyet, mert ott volt a legolcsóbb – jelentette ki. Végül egy sárból tapasztott házat építettek a két kezükkel, mert „így nem került pénzbe”. A ház ma is áll. Erzsike néni 3-4 éve költözött be az idősotthonba, de csak azért, mert már félt egyedül éjszakánként. Attól tartott, valaki kifigyeli, és rátör. Még most ellátja magát, nem szorul gondozásra. Járóbotja is 1-2 éve van, mint mondja, most már jól jön egy kis támogatás.

A hosszú házasság titka a szeretet és a megértés

– A kertben szerencsére sok minden megtermett, még árultam is belőle. Korán elvetettem a zöldséget, így többször is megforgattuk a földet egy év alatt. Emlékszem, mikor fiatal voltam, még a debreceni piacra is begyalogoltam eladni a paszulyt. 10-15 kilót a hátamra vettem, úgy meneteltem. Akkor még érdemes volt bevinni a zöldséget, értékes volt. Busznak még akkor híre se volt, a vonat meg ritkán járt, így mentem gyalog – mondta. A férje később a vasútnál helyezkedett el, pályamunkás lett, onnan is ment nyugdíjba. Mikor a férfinak állandó munkája lett, az anyagi helyzetük is rendeződött. – Ő megkereste azt a kis pénzt, én meg összegyűjtögettem. Ez csak így működött. Nem hazudott volna az nekem semennyiért se. Józan életet élt, nem járt kocsmába. Ahogy megkapta a fizetését, mind egy fillérig a kezembe adta, még egy korsó sört se ivott meg belőle! – jegyezte meg. Erzsike néni szerint a hosszú házasság titka a szeretet és a megértés. Ha dönteni kellett valamiben, akkor leültek és megbeszélték. Mint mondja, sose veszekedtek. Ha ő valamit eltervezett, azt elmondta a férjének, aki mindig partner volt. Sokat beszélgettek, nevelték a gyerekeket, takarítottak, gondozták a jószágokat. Közösen gondoskodtak mindenről, soha nem voltak haragban.

Mint mondta, régen az emberek jobban viszonyultak egymáshoz, szerették egymást a szomszédokkal.

Akárkit meg tetszene kérdezni, biztosan azt mondanák, hogy nagyon szeretnek. Mindenki csak jót mondana rólam, ebben biztos vagyok. Aki szorult helyzetben volt, aki szegényebb volt, annak mindig segítettem. Ha pénz kellett, adtam kölcsön. Kicsit keresett az uram, de nekünk mindig volt, mert beosztottam

– elevenítette fel büszkén. Elmesélte, hogy egyik szomszédja csak annyi földet kapott a tanácstól, amire felépíthetett egy kis házat, de nem maradt helyük gazdálkodni. A férfi megkérte őket, adjanak el a földjükből egy darabot. – Előbb a férjem nem akart adni, hiszen még fiatalok voltunk, aktívan gazdálkodtunk. Mondtam, te, adjunk nekik, had boldoguljanak! Így megoldottuk. Emlékszem, mondtam is, majd megöregszünk, és nem bírjuk kapálni a földet! – csapott rá az asztalra. Erzsike néni az otthonba kerüléséig gondozta a kertjét, a családot is ellátta zöldséggel. Ma is aktív, ha teheti, varr. Maga szabja ki az anyagot, majd kézzel összevarrja a darabokat, bár megjegyzi, a cérna befűzéséhez már szemüveg kell. Az apja egyik testvére varrónő volt, és amikor felgyűlt a munkája, besegített neki. – Akkor még kézzel varrosgáltuk a ruhát. Varrógépe nem volt szinte senkinek. A gyerekek ruháit is én csináltam. Most nézze meg! Ezt az otthonkát is én magam varrtam – pattant fel a székből, hogy megmutassa.

Semmit nem bánt meg

Erzsike néni azt mondja, már nem vágyik semmire az életben. Boldog a gyerekével, három unokájával, négy dédunokájával és ükunokájával. Felidézte, fiatalon sem jártak sehova – pedig férje révén ingyen utazhattak volna –, így most sem húzza szíve. – Nem jártunk kirándulni vagy bálokba. Én boldognak éreztem magam otthon a férjemmel. Mi a vasárnapot is eltöltöttük otthon, mindig feltaláltuk magunkat. Ha bárhova lehetne menni a világon, akkor se mennék sehova. Még ha fizetnének se. Egy szikrát se vágyom sehova – nevetett. És hogy megbánt-e valamit? Erre a kérdésre határozott nemmel felelt. Mint mondja, mindent jól csinált, hiszen kitaníttatta a gyerekeit, szerette az ismerőseit, és fiatalon még templomba is járt.

Engem ha bárki megsértene, nem haragudnék rá. Mindig bíztam Istenben, de kegyes is volt hozzám, hiszen nagyon jó embert adott mellém. Igaz, sose káromkodtam, és rossz se voltam sosem. Meg ugye nem tudtam volna semmit ellopni az égegyadta világon. A becsületem mindig többet ért, meg az, hogy szeressenek. Soha nem veszekedtem senkivel, nem is bosszankodtam semmin, nem szóltam én soha semmiért

– jegyezte meg, hozzátéve, soha nem dohányzott és nem is ivott alkoholt.

Legszebb élményei között tartja számon gyermekei, unokái, déd- és ükunokái születését. Végtelenül büszke 16 éves dédunokájára, akivel szoros viszonyt ápol. – Értékeli és megbecsüli a szüleit. Mikor már tudott jönni-menni, naponta háromszor is eljött hozzám, kérdezte, miben tud segíteni. Itt, az otthonban is rendszeresen meglátogat. A 101. születésnapomon is itt volt – jelentette ki. Emellett annak is örül, hogy soha nem kellett kórházba mennie, és nem szorul gondozói segítségre. Az otthon munkatársai elmondták, a koronavírus megjelenésekor ő is elkapta a fertőzést, bár erre Erzsike néni nem emlékszik. Három napig nagyon rosszul volt, de fogták a kezét, ápolták, mindent megtettek érte, így legyőzte a betegséget. – Én orvoshoz soha nem mentem. Nem voltam vele haragban, de nem jártam hozzá. Ha megfáztam, kikezeltem otthon. Itt ismertem meg a doktort, mert rendszeresen jön ellenőrizni – mondta.

Beszélgetésünk végén megkértem, menjünk ki a kertbe, hadd fotózzam le. Készségesen bólogatott, és botjára támaszkodva elindult az ajtó felé. Félúton megfogta a kezem, hozzám hajolt, és a fülembe súgta:

Azt még tessék leírni, hogy azt üzenem a fiataloknak, szeressék egymást, mert csak az a szép élet. A szeretet fontos, nem a pénz.

Fogarasi Renáta