Miskolc hajdani főépítészének halálára

Elhunyt Kelemen István. Tíz éven át volt a város főépítésze, (1982 és 1989, majd 1991- 1992 között.) Később volt önkormányzati képviselő (1990 és 1998 között) és a MIK Zrt. igazgatóhelyettese. A város 2001-ben Szemere Bertalan közéleti díjjal tüntette ki. Kelemen Istvánt hétfő délután kisérték utolsó útjáta barátai, tisztelői.

– Azt, hogy a város életében mit jelentett ő, nem akarom megítélni, hogy nekem mit jelentett, arról szívesen beszélek – mondta Puskás Péter építész, aki Viszlai Józseffel (a város jelenlegi főépítészével) hármasban alakította meg a Műépítész Kft.-t. – A barátom volt, nemcsak a munkatársam. Rendkívül tiszteltem és becsültem a tisztességes, lágy, finom, polgári modort, stílust, olvasottságot, amivel rendelkezett. Annak ellenére is építésznek tartom, hogy Szemere Bertalan, azaz közéleti díjat kapott, és nem építészit. És akkor is, ha főépítész lévén kevés házat épített, és akkor is, ha később az ingatlangazdálkodó cég élén más volt a feladata. Hihetetlenül humanista maradt ebben az eldurvult világban.

Több mint tíz évig dolgoztak együtt, hiszen a Műépítész Kft.-t megelőzően az Északtervben is munkatársak voltak.
– Vágyait, szenvedéseit, örömeit megismerhettem, de inkább befelé forduló ember volt. A hitet belülről élte – emlékezett Puskás Péter.
Viszlai József, a város jelenlegi főépítésze is barátjaként emlékszik Kelemen Istvánra. Temetésén ő mondott beszédet, ebből idézünk:
"Építészként nem kenyerem a beszéd, most még megszólalnom is nehéz. Pedig az elmúlt évtizedekben mi nagyon sokat beszélgettünk, s az ha közös nyelven beszél két ember milyen könnyű és milyen léleképítő tud lenni.

Kedves Pista! Főépítész Úr!

Éppen 25 éve, mikor a József Nádor műegyetem padsoraiból felállva Miskolcra visszatértem kezdő építészként, s Veled, mint a város főépítészével találkoztam. A város életében alapvető változások történtek abban az időben. Irányításod alatt a Széchenyi utca sétáló utcává történő átépítése, s egy halálra ítélt belváros, polgárváros újraélesztése. Ezek mind a Te nevedhez kötődnek, megkérdőjelezhetetlenül.

A nagy panel és acélkorszak után Te lettél a város főépítésze, s emberséged, keresztény humánummal átitatott szakmai kvalitásaid megfordították a korábbi évek, évtizedek érték és várospusztító tendenciáit.

Főépítészséged évtizede után úgy hozta a sors (ami talán soha sem véletlen) hogy mi továbbra is együtt dolgoztunk, hol ketten, hol az Interplanban, aztán a közösen alapított Műépítész irodában.

S együtt dolgoztunk a legutóbbi hónapokban is, s bár egy rövid időre néha meg kellett szakítanod a munkát a kórházi kezelés miatt, de aztán folytattuk. Hallatlan erő és hit lakozott benned. Amikor más már régen feladta volna, a Te végtelenül erős hited hosszú-hosszú ideig legyőzte a betegségedet.

Legutolsó találkozásunkkor is megbeszéltük, hogy amíg gyógyítanak, a munkáid nem állhatnak meg meg, s ha kijössz a kórházból, folytatjuk együtt, mint ahogy eddig is tettük, mindig.

S az élet úgy hozta, hogy nem csak a műtermekben, hanem a város-nagy rajzasztalánál is folytathatom, amit elkezdtél. Már nem tudjuk befejezni elkezdett beszélgetéseinket, most már nem fordulhatok Hozzád tanácsokért, de amit az elmúlt évtizedekben kaptam Tőled s kapott a város, azzal még remélem sokáig élni tudunk.

Nem búcsúzom, csak egy időre elköszönünk tőled, építész barátaid, és városunk nevében, amit alkottál mindig emlékeztetni fog Rád.

Hogy tovább ne botladozzak a szavak nehéz világában, segítségül Pilinszky János sorait hívom:

"Hajlamosak vagyunk, óhatatlanul hajlamosak a kikerekítésre: életet és halált organikus egészként látni. De ez nincs így. Téged elidegenített sejtjeid temettek be, mint valamikor Mozartot a tömegsír homokja. Romba dőlt sejtjeid alatt bár úgy őriznénk meg Téged is, mint a példátlan muzsikus emlékét a jeltelenség homokgödrében.

Tudtuk, hogy ki vagy, de talán nem eléggé. Mit számít? Ez a Mi veszteségünk volt, s nem a tiéd. Méltó hát, hogy vesztesek módjára búcsúzzunk tőled. Szeretetünk, és megrendülésünk persze most mást jelet, mint jelentett volna életedben. Többet jelent. Így búcsúztatunk, így ölelünk át. Missziód valójában most kezdődik. Gabriel Marcel keresztény filozófus vigasztaló ítélete szerint: „az élők elviselhetetlenek lennének halottak nélkül”.

Halálod – ha lehet – egy még nagyobb föladatot ró rád.
Segíts élni bennünket, ha másként nem, kezed halálon túli, utánozhatatlanul, egyedül a holtaknak kijáró szelíd útmutatásával.”