Váradi Ferenc: „A 18 éves önmagammal is nagyon jó barátságban lennék”

Az ember, aki és akinek úgy jó, ahogy van, és akinek mintha személyre szabták volna Debrecent: általában véletlenül, mégis mindig jó helyen van Váradi Ferenc rádiós műsorvezető.

Váradi Ferenc a Campus rádió műsorvezetője, újságíró, író, médiaszakember

Forrás: Molnár Péter

Nemrég töltötte be a hatvanat, s bár amikor megkerestem, épp csak kiheverte a születésnapi köszöntéseket, a Campus Rádió stúdiójában most a kikapcsolt mikrofon mögött kérdezhettem Váradi Ferenc – ahogy ő fogalmaz – tartalomkészítőt. Beszélgetésünket a kerek évforduló tette sürgetően időszerűvé, valamint az az elhatározás, hogy több évtizedes ismeretségünk távlatából bemutassam, mi van az ismert hangon, a művirágkarneválon és Debrecen (üveg)hegyén túl.

Azt mondják, a hatvan már elgondolkodtató, és Hadházi Laci barátom szerint éreznem kellene itt – ott magamon a kort, de szerencsére nem így van

– összegez kezdésképpen.

Orvosi műszerész tanuló volt a Medicorban, így került 1977-ben Debrecenbe, mint később megtudom, itt találkozott Tar Sándor íróval. – Sanyi bácsi a TMK-ban dolgozott, én a műszerosztályon. Néha átmentem oda lógni, amikor nálam volt a Mozgó Világ, elkérte. Az ő könyve viszont csak később került a kezembe, amikor már továbbtanultam, ott még nem tudtuk róla, hogy író és ilyen jól ír – idézi fel, és nem sokkal később megtudom, milyen meghatározó motívum is az életében a vissza-visszatérő véletlen. Később a DOTE-kórélettanon dolgozott, közben esti gimnáziumba járt, akkor már írogatott az Egyetem Életbe, így fordult az újságírás és a média felé. Aztán a megyei könyvtár jött, a sorkatonaság, majd szakkönyváruház és a hanglemezbolt, később az Újkerti Nevelési Központban volt népművelő.

A Hajdú-bihari Napló sportrovatához Várady Béla labdarúgó iránti rajongása vezette be, majd Kovács Antal olimpikon cselgáncsozó vezette ki, ha nem is szó szerint.

Az volt az álmom, hogy megismerem az összes labdarúgót, a Naplónál viszont minden sportágból tudósítanom kellett, egyszer például egy cselgáncstornáról. Ott volt egy fickó, láttam, hogy sokan ismerik, megkérdeztem tőle, hogy az a gumiszőnyeg mi, mondta, hogy tatami. Később kiderült, ő volt Kovács Antal olimpikon cselgáncsozó

– idézi fel az esetet, ami után belátta: ez a pálya – pontosabban tatami –, valóban nem az övé.

A körbetekerhető Debrecen

Feri lehetne nemcsak Debrecen, hanem a debreceni biciklisek plakátarca is, de mint megtudom, ez sem a tudatosság kényszerszokása nála, sokkal inkább a tőle megszokott, „így hozta az élet”-ügy. – Jogsim nincs, gyalogolni lusta vagyok, a biciklizés egyszerű, gyors és hihetetlen szabadságot ad. Egy francia család egyszer le is fotózott és mutogatták, hogy vagy egy pasi Magyarországon, akinek nincs jogsija – mondja.

Erről a szokásáról is hamar kiderül: túlagyalt csavar nincs benne, észszerű indok viszont igen: olyan stresszen mennek keresztül az autóvezetők, ami szerinte nem egészséges.

Nem vagyok lokálpatrióta, de nagyon szeretem Debrecent és azokat, akik itt élnek. Nem tudom megfogalmazni a varázsát, de hogy van, az biztos

– feleli, amikor megkérdezem, tudna-e bárhol máshol élni, mint itt. Harminc albérlete volt 25 éves koráig, és mindenhol azt tapasztalta, hogy nagyon barátságosak az itt élők, Debrecenen pedig hihetetlenül nagy nyugodtságot érez. Megtudom azt is, hogy – Feri szavaival – mik a hülyeségeink.

Ami mindig is zavarta (persze a szabálytalanul közlekedő bringásokon kívül), hogy időnként nagyon nehéz egy jó ügy mellé állítani az embereket. Panaszkodni tudunk, de amikor tehetnénk ellene, nem mozdulunk.

– Most például a Petőfi téren lakom, ahol az egyik játszóteret két óra alatt rendbe lehetne tenni, mégis alig találtam rá embereket, amikor kezdeményeztem – magyarázza, mert ahogy a legtöbben ismerjük, abban hisz, hogy mindenkinek a saját környezetében kell cselekednie.

Debrecen Váradi Ferenc haon — Váradi Ferenc szenvedélyes biciklis
Forrás: Váradi Ferenc-Archív

Ezzel a szemlélettel került – persze szintén véletlenül – a Future Of Debrecen csapatába. – Ásványvizet azért nem veszek, mert jó a debreceni víz és nem szeretek cipekedni, lomokat nem gyűjtök, mert végül minden úgyis a kukába kerül. Tavaly a lányaimmal fákat locsoltunk, szelektáljuk a régi játékokat, a ruhákat, igyekszünk minden eszköz életét meghosszabbítani – sorolja. A múltkor kidobott egy könyvet, és úgy megbánta, hogy lement éjjel kikukázni, persze a szomszédok éppen arra jártak.

A díj nem más, mint tudás, frakkban

Feri, ahogy másra, az értékrendjére sem aggat olyan súlyokat, amik kötelezően elvárt elemként nehezíthetnék meg a mindennapjait. – Nem bliccelek a villamoson, nem kések el a találkozóimról, a túlzott társadalmi elvárások viszont mindig zavartak. Nem járok társadalmi eseményekre, ahová öltöny kell, vagy szerepet kell eljátszani, mondjuk szerencsére nem is nagyon hívnak. Volt olyan is, aki megkérdezte, miért járok biciklivel rádiósként – mondja a belső szabadságáról.

A társadalmi külsőségek kapcsán meggyőződése az is, hogy a díjak nem tesznek jót az embereknek. – Nem is eszerint élek, ahogy képes sem vagyok beállni bármilyen szakmai sorba. A kitüntetésért tenni is kell, és mivel rengeteg dolog foglalkoztat, egyik sem tudta kifutni magát annyira, hogy hivatalosan is elismerjenek – mondja.

A felkérések és a munkák megtalálják, ahogy évtizedekkel ezelőtt a rádió is véletlenül, csak úgy bejött az életébe. Ma már szinte csak podcasteket hallgat, rádiót nem, de önmagát inkább tartalomgyártóként definiálja, klasszikus rádiósként a Kossuth Rádió egykori munkatársaira tekint.

– Gyönyörű szépen olvasnak a hírolvasók, ahogy én sohasem fogok, tökéletes beszédtechnikával, mintha az Operagálán konferálnának, de amikor hallgatom, elaszom rajta – jegyzi meg. Közben eszembe jut, hogy tényleg, a vízállásjelentésben a „hajóvonták találkozása tilos” a mai napig éber álomba képes ringatni.

Nemrég elhívták egy podcastműsorba, ahol generációs különbségekről beszélgettek.

A fiatalember, aki kérdezett, azt mondta, hogy nálam nem érzi ezt a különbséget, pedig az apja lehetnék, és nem is úgy kezelt, mint öreg szakmabelit

– jegyzi meg. Közben eszembe jut, hogy tényleg, ő az az ember, aki mindenkivel egyidős. Hogy sokan kortalannak tartják, szerinte a kíváncsisága teszi. Eddig egyszer sem érezte a stúdióban azt, hogy várná a beszélgetés végét, ahogy fogalmaz: minden őszintén érdekli.

A tervek sem kopnak

Reggelente egy Petőfi téri kávézóban kezd, ahol még nyitás előtt meg- és kibeszéli a világ ügyeit. A terület rendbetétele és hozzá a közös babgulyásfőzés ötlete is itt fogant, mint az éjjeli szemétszedésé, amit gyerekeknek rendezne.

Megvalósítandó álmom a biciklis interjúkészítés. Olyan útszakaszon, ahol egymás mellett tudunk tekerni, teljesen másképpen beszélünk, más tudatállapotban, mint egyébként. Az év 365 napján azt csinálnám, hogy felülök a bringámra, és emberekkel beszélgetek

– árulja el a következő tervét. A Debreceni Zene Ünnepét már tíz évvel ezelőtt meg akarta valósítani, azt tervezte, hogy a város összes pontján, ahol lehet koncertezni, színpadra lépnek a debreceni zenészek a komolyzenétől a könnyűig, a népzenétől a világzenéig, mindenki.

Nagyon szereti az egyedüllétet, de azt mondja: ahogy magát ismeri, biztosan lesz még szerelmes. Kétszer vált el, nagyon jó a kapcsolata a gyerekekkel és az anyukákkal is, de azt tapasztalja, hogy az egyedüllétbe gyorsan bele lehet kényelmesedni. Hogy három lánya apukájaként Feri másképp látja-e a világot? Nem.

Azt mondják, hogy veszélyesebb az élet, mint volt, de szerintem nem. Amikor elmentünk a Pusztavacsi Békefesztiválra, azok a körülmények is életveszélyesek voltak. Azt szokták mondani, hogy a gyerekeket nem is nagyon szabad kiengedni az utcára, szerintem viszont figyelni kell őket, észre kell venni, hogy mikor lesznek elengedhetőek.

Felnőtt, kamasz és kicsi lányom is van, és amikor hárman együtt vannak, olyankor csak ülök és nézem őket. Néha a világvégéről gondolkodnak, néha rám szólnak, hogy ne bohóckodjak az utcán, hanem viselkedjek úgy, mint egy felnőtt – mondja. Közben eszembe jut, hogy a múltkor előttem ültek az Apollóban, és igen: ugyanolyan rácsodálkozással figyelte a Csizmást, mint mellette a lányok.

Magát nem összegzi szívesen, a kedvemért viszont, ahogy beszélgetésünk elején, most is barátját, Hadházi Lászlót idézi. – Laci szerint jó ötleteim vannak, csak lusta vagyok. Csak később jutott eszembe, hogy nem lusta vagyok, hanem elégedett – helyesbít.

Ahogy telnek az évek, egyre kevesebb dolog zavarja, és azt mondja, a 18 éves önmagával is nagyon jó barátságban lenne. A lányainak sokat mesél a kamaszkoráról.

Szerintem azért is ilyen jó a kapcsolatom velük, mert nem felejtettem el azokat az éveket és azt, hogy milyen hülye voltam

– teszi hozzá, ahogy a kamasz önmagának is azt üzenné: jól van ez így, ahogy van.

SzD