Alig értek haza Törökországból, King már kész az újabb bevetésre – fotókkal, videóval

Konyári otthonában látogattuk meg szerdán a hét elején Törökországból hazatért Lukács Pétert, a Hajdú Speciális Kutató-Mentő Egyesület (HSKME) vezetőjét és keresőkutyáját, Kinget. A család és másik két kutya – Cooper és Niki – társaságában ültünk le beszélgetni arról, mi történt velük a földrengés sújtotta országban, illetve a borzalmak után hogy érzik magukat.

– osztotta meg Péter. Hamar kiderült, hogy az ő életükben nem beszélhetünk nyugalomról, most is folyamatos készenlétben vannak, hiszen idehaza is aktívan kutatnak és mentenek a mindennapokban, azonban ezek nem kapnak akkora hírverést, mint a mostani eset. – A tavalyi évben Hajdú-Biharban és közvetlen környezetében közel hatvan esetben indultunk el azért, hogy emberi életet mentsünk meg, valamint 152 alkalommal voltunk tűzoltásnál. Az gondolom, ezeknek ugyanilyen fontosnak kellene lenniük – vallja.

Egy percig sem volt kérdés, hogy a török földrengéshez is indulnak, amint lehet. – Az Életjel Mentőcsoporttal közösen mentünk ki, az egész szervezkedést Lehoczki Laci bácsi, a miskolci Spider Mentőcsoport vezetője kezdte el, ő már volt kint Törökországban korábban. Amikor megvolt az első földrengés, a török kormány egyből 4-es szintű veszélyhelyzetet jelentett, Laci bácsihoz jött a felkérés, hogy négy kutyával menjen ki. Ő hívott engem, hogy tudnék-e velük menni. Egyértelmű volt, hogy ebben a helyzetben pakolunk és indulunk. Megszervezték a kiutazást, a hétfő esti gépre nem fértünk fel, így a kedd reggelivel mentünk – idézte fel az indulás körülményeit. 

Lukács Péternek és feleségének három kutyájuk van otthon: King mellett Niki, a NAV cigaretta- és bankjegykereső szolgálati kutyája és a 11 éves keresőkutya, Cooper. – Ő már öreg, neki az, hogy 6 napig a romokon folyamatosan dolgozzon, sok lenne. A másfél éves Kinget vittem, mert neki is pontos és megbízható a munkája. Pár nappal a kimenetelünk előtt is végigdolgozott két napot, mert Bocskaikertből eltűnt egy demens bácsi, akit két napig kerestünk. 

Megtudtuk, a halott személy jelzésnél lefekszik, megváltozik a kutya ugatásának mélysége, és maga alá húzza a farkát. Ha élő embert talál, akkor a kutya ugat, csahol, itt is megváltozik a hangszíne. – Nagyon odafigyelünk arra, hogy a képzés során a pontos jelzéseket jutalmazzuk. Nem kutyafajtától függ, hogy milyen lesz a munkája, bár egy kutatás kimutatta, hogy a belga juhászok a legokosabbak. Hihetetlen számomra az a problémamegoldó képesség, ami van bennük, nagyon beleszerettem ebbe a fajtába – vallotta be.

Szerdán hajnal kettőkor értek ki a kárhelyszínre – Hatay tartományba –, az első pillanatban a hihetetlen rombolás látványa sokkolta őket. – Mi városi kutatótevékenységre készültünk fel, de szembesültem vele, hogy amit tanultam, az kuka, nincs értelme. Az első gondolatom az volt, hogy merre induljak. Nem látok bejáratot, ablakot, csak azt látom, hogy a falak egymásra vannak dőlve. Azon gondolkodtam, hogy fogok itt teljesíteni. 

– beszélt őszintén az első benyomásokról. Az első nap este 11 órakor még kint voltak és kerestek, a munka végeztével bezuhantak a hálózsákba. – Gyorsan aludtunk pár órát és mentünk tovább. King is a sátorban aludt, ki is túrt vagy kétszer a hálózsákból. A kutya ugyanúgy fáradt volt, annyira hideg volt kint, hogy ő is reszketett, odabújt mellém a hálózsákba, úgy aludtunk együtt – adott betekintést a kinti életbe. Napi 14-16 órákat dolgoztak, éjszaka pedig a fűtetlen sátorban aludtak 4-5 órát. A kárhelyszínen csapatban dolgoztak, minden mentés csapatmunka volt.

– Az első nap megtaláltunk 14 holttestet és egy élő embert, akinek kiemelése 6-8 órás munka volt. A helyi tűzoltókkal közösen dolgoztunk, mentünk romról romra. Amikor látták az emberek, hogy mi tényleg hatékonyak vagyunk, akkor jöttek oda hozzánk, hogy nézzük meg, az ő lakásuknál mi van. 

– Volt egy összeomlott épület, amiben az információk szerint 150 ember volt, 30 jött ki, 120 embert keresnek. Csak a holttesteket szedtük ki először, majd egyszer csak az egyik kutya, majd a többi is sorra adta le az élőjelzést – mondta Péter. Egy lánctalpas forgókotró kezdte el bontani az épületet, hangradarral kaptak megerősítést, hogy emberek levegőt vesznek a romok alatt. – Mondták, hogy ott van egy négyfős család: apuka, anyuka, egy 4 és egy 6 éves gyerek. Azonban három személy volt azon a romon, a hatéves gyerek halott volt, az anyuka és a négyéves gyerek még éltek, de mire sikerült kiemelni, az anyuka meghalt – elevenítette fel. A beszélgetésünkben ez volt az első pont, amikor szünetet tartottunk. Túl friss és túl eleven még a kép. 

– tette hozzá szomorúan. A kiemelés után a családtagok hálájával szembesültek. – Még az életemben nem volt ilyen, hogy jött oda hozzám egy férfi, kezet fogtunk és a mohamedán szokás szerint először a homlokával megérintette a kezem, kezet csókolt, majd megölelt – közös nyelv nélkül is megértették egymást. 

 – ismerte el. 

Péterék a kutyákat játékkal jutalmazzák, így volt ez Törökországban is. Amikor a kutya talált valamit – akár élő, akár halott személyt –, minden jelzés után játszottak. – A belga juhász nagyon gazdás, annyira ragaszkodik a gazdához, hogy neki nem az a fontos, hogy a játékot kapja meg, hanem azt nézi, én hogyan reagálok arra, amit ő jelez. Ő értem dolgozik. Mind a két kutyámmal leírhatatlan a kapcsolat közöttünk. A családom után a kutyáimat szeretem a legjobban – fűzte hozzá.

A kint töltött napok nem múltak el nyomtalanul. A sokat látott, tapasztalt szakember lelkének egy darabja kint maradt a romok között. – A feleségem azt mondja, keveset beszélek. Még én is próbálom a helyére rakni a dolgokat, nem is nagyon van sokszor kedvem beszélni. Inkább jobb most csendben ellenni magamnak, viszont az jó, hogy itt van mellettem, mindennél többet ér, hogy átölel – mondta, miközben felesége, Barta Edina vigasztalóan magához húzta. 

– összegezte magában Péter, aki – mint a beszélgetésünk vége felé kiderült – úgy ment ki Törökországba, hogy három héttel az indulás előtt a kardiológia intenzív osztályán feküdt, szívkatéterezésen esett át. De mint mondta, nincs olyan, hogy ő beteg, ha szükség van rájuk, indulnak életeket menteni. 

Kiss Dóra