„Miért nem szólt nekem senki, hogy ennyire tudok motorozni?”

Fekete Sándor nagyon fiatalon robbant be a salakmotorozás élvonalába, 17 évesen magyar bajnoki bronzérmet szerzett, 19 évesen pedig már kétszer szerepelt junior világbajnoki döntőben. Adorján Zoltán nem egyszer nyilatkozta, hogy Fekete Sanyikában látja az utódját - ám nem így lett. Fekete 21 esztendősen abbahagyta a versenyzést, majd egy-egy viadalra, illetve szezonra visszatért az oválpályára, sőt, az elmúlt években is visszaült a motorjára, de ez már csak hobbi a részéről.

A 43 esztendős debreceni fiatalember nagyon ritkán nyilatkozik, de a Salakszórók podcastjával kivételt tett. A beszélgetés során Fekete Sándort többek között arról faggattuk, gyerekfejjel mit jelentett számára a legjobbakkal, példaképek ellen versenyezni, miért hagyta abba nagyon korán a versenyzést, mennyire elégedett a salakmotoros pályafutásával, illetve miért nem futott be olyan karriert, amit jósoltak neki. A magyar bajnoki dobogós őszintén válaszolt azokra a felvetésekre is, hogy mit érzett akkor, amikor olyan versenyzőket látott a Grand Prix-ban, akiket korábban rendre legyőzött, illetve nem érzi azt, hogy elfuserálta a karrierjét.

Számtalan alkalommal egyeztettünk időpontot ehhez az interjúhoz, de mindannyiszor kudarcba fulladt a találkozás. Éppen ezért nagy öröm, hogy végre itt vagy a stúdióban. Miért nem jöttek össze a korábbi próbálkozásaink, a linkséged miatt, vagy nem akartál olyan dolgokat feleleveníteni, melyek esetleg fájhatnak?

Is-is. Kicsit a linkségem is, illetve az a habitusom, hogy sokszor nem tudom, mit akarok valójában. Így voltam anno a motorozással, sőt a mai napig így vagyok vele: akarom is, meg nem is. Ebben az évben is így lesz, biztos vagyok benne, hogy edzéseken ráülök majd a motorra, de versenyen már biztos nem, esetleg öregfiúk-viadalon láthatnak a nézők.

Nagyon korán, a tízes éveid derekán már salakmotoroztál, ráadásul nem is akármilyen géppel, hiszen neked volt elsőként fekvő blokkú motorod Magyarországon – ebben a tekintetben még Adorján Zoltánt is megelőzted. Köztudomású, hogy édesapád mennyire rajong a sportágért, az ő fanatizmusa mit jelentett a te karriered szempontjából?

Emiatt nem volt rajtam megfelelési kényszer, ugyanis bennem is megvolt hozzá az őrültség, nem kellett a fater ösztönzése. Hatévesen ültem először motoron. Apukám rendszeresen kijárt Németországba, s az egyik alkalommal hazahozott hat kismotort. Igaz, nem működtek, de én a hatból csináltam egyet, amit be tudtam indítani. Akkor még annyira kicsi voltam, hogy nem engedtek ki vele az utcára, hanem bent a házunk udvarán köröztem. Szerencsére jó nagy udvarunk volt, ott „gyilkoltam” a gépet, így kezdődött.

Emlékszel, mikor ültél először salakmotorra?

Kilenc és fél évesen. Már gyerekkoromban megkaptam édesapámtól az „injekciót”, hiszen rendszeresen vitt magával salakmotorversenyekre, külföldön is sokat voltunk.

Gyorsan berobbantál a köztudatba, ugyanis 16 esztendősen már junior világbajnokságon indultál. A selejtezőben a dobogó harmadik fokára állhattál a lengyel Rafal Dobrucki és a cseh Richard Wolff mellett, míg többek között Matej Ferjan mögötted végzett. Elég erős bemutatkozás volt.

Fogalmam sincs, hogyan csináltam! A horvátországi Prelogban volt a verseny, ez volt az első világbajnoki viadalom, az esélytelenek nyugalmával mentünk oda, de nagyon izgultam. Aztán kijött a lépes, nyertem futamokat és továbbjutottam.

Bár a junior világbajnokságon az elődöntőből nem jutottál a fináléba, még ugyanebben az évben az U19-esek nem hivatalos Európa-bajnokságán a döntőben a 6. helyet szerezted meg, olyan versenyzőket megelőzve, mint a svéd Andreas Jonsson, a finn Joonas Kylmakorpi, a cseh Lukas Dryml, vagy éppen a dán Hans Andersen. Hogyan emlékszel vissza erre a viadalra?

Hűha, ezek a nevek elég jól csengenek a mai napig is! A lengyelországi Wroclawban volt a verseny, ott is remek napom volt, összeállt minden: jó volt a motor, a beállítás és én is. Mondhatnám, hogy szerencsém volt, ami részben igaz is, de egy ilyen mezőnyben azért kellett húzni a gázt rendesen.

A folytatásra sem lehetett panasz, sőt igazán nagy áttörést hozott az 1998-as idény, mivel bejutottál a junior világbajnoki döntőbe. Emlékszel arra, milyen versenyek kellettek ahhoz, hogy kvalifikálj a legjobb 21 éven aluli salakosok mezőnyébe?

A ljubljanai selejtezőben 4. lettem 11 ponttal, ott szintén nagyon jól ment a versenyzés, viszont a következő fordulóban, az olaszországi Terenzanóban megrendezett elődöntőben nem igazán adta, éppenhogy sikerült 9 ponttal a 8. helyen továbbjutnom. De a lényeg az volt, hogy bejutottam a lengyelországi döntőbe. Pilában rendezték a finálét, ahol a szereplésemben közrejátszott az is, hogy a döntő előtt megsérült a jobb bokám, alig tudtam a lábtartóban állni, őrületes fájdalmaim voltak. Végül háromszor végeztem a harmadik helyen, így 3 ponttal a 15. lettem.

Ekkor 17 éves voltál. Mit éreztél a döntő után?

Örültem, hogy eljutottam odáig. Úgy mentem Pilába, hogy lesz, ami lesz, nem volt veszítenivalóm, ugyanis még nagyon fiatal voltam, azt hiszem, én voltam a legfiatalabb a mezőnyben.

Két év múlva, azaz 2000-ben megismételted a bravúrt, újra ott lehettél a világ legjobb 16 versenyzője között a 21 éven aluliak világbajnoki döntőjében. Ráadásul nem is akármilyen menetelés után, hiszen a csehországi Msenóban megnyerted a selejtezőt.

Hozzám se tudtak szólni a vetélytársak, pedig voltak igazán nagy nevek, például a lengyel Krzysztof Cegielski, a cseh Josef Franc, az angol Simon Stead, vagy éppen az amerikai Billy Janniro. Amikor a verseny előtt megláttam a startlistát, úgy skáláztam be magam, ha nyolcadikként továbbjutok, az már nekem jó. Tehát meg sem álmodtam, hogy ekkora sikert érhetek el. Úgy nyertem a futamokat, hogy rajt-cél győzelmeket arattam. A startok után senkit nem láttam magam mellett, pedig még néztem is, hogy hol vannak már a többiek, de nem jöttek, ezután pedig leakasztottam a gázt – mondhatnám úgyis, hogy menekültem a többiek elől. Ezen a versenyen a későbbi Grand Prix-résztvevő Cegielski vert meg egyedül. A lengyelt is vezettem három körig, de mindvégig hallottam, hogy a nyakamban van, hol kívülről, hol belülről jött. Akkor úgy döntöttem, inkább elengedem az egyenesben, mert az egy pont elvesztésével is én nyertem a versenyt, s inkább nem tartottam be neki, nem kockáztattam meg azt, hogy véletlenül elessünk.

Az a szóbeszéd járja, hogy volt egy kis kalamajka a magyar himnusz körül.

Mutattam a toronynak, hogy addig én le nem szállok a dobogóról, amíg le nem játsszák a magyar himnuszt. Pár perc kellett, mire megtalálták, vélhetően nem számítottak rá, hogy én nyerem a versenyt, mondjuk én sem gondoltam volna előtte.

Maradt valami relikviád erről a megmérettetésről?

A serleg megvan, erre a kupára vagyok a legbüszkébb a gyűjteményemből. Talán a műsorfüzet is megvan valahol.

A németországi Pockingból 8 pontot gyűjtve a 7. helyen jutottál be a lengyelországi világdöntőbe. A gorzówi fináléban a 13. lettél 4 ponttal. Mennyire szép emlék ez a verseny?

Ezt a viadalt elszúrtam! Motorikusan minden rendben volt, ha nem rontom el, akkor dobogón állhattam volna. Sajnos fejben nem voltam ott azon a versenyen. A tét miatt izgultam, talán ez is közrejátszott abban, hogy nem úgy sikerült a verseny, ahogy szerettem volna. Viszont vannak szép emlékeim, többek között az a rajongás, amivel körülvettek bennünket a szurkolók. Van egy kép, ahol több tucatnyian állnak körbe, hogy autogramot kérjenek tőlem. Nem voltam hozzászokva az ilyen dolgokhoz, nagyon furcsa volt, meg voltam illetődve.

Az első futamodat megnyerted, ez sem nyugtatott meg?

Túl gyors volt a motorom, egyszerűen nem bírtam vele, ráadásul a pálya is fogósnak bizonyult. A versenyről készült tudósításokban több fotón is rajta vagyok, ezek egyértelműen szép emlékek, ki is vannak rakva a szobám falára. Amúgy a két lengyelországi vébédöntő életem legnagyobb versenyei, ezek adták a legszebb élményt.

Azt hiszem, most értékeljük igazán azt, hogy egykoron voltak világbajnoki döntőseink, mert abban az időben valahogy természetesnek tűnt. Te akkor felfogtad, mekkora eredményeket értél el?

Abszolút nem, fogalmam sem volt! Erre jó példa egy közelmúltban megélt történet. Előkerült a régi videólejátszóm, s megkerestem hozzá a kazettákat, amelyekre edzéseket, versenyeket vettünk fel. Megtaláltam egy olyan felvételt, ahol a Bajnokkal (Adorján Zoltánnal – a szerző) edzek.

Tudod, miért furcsa ez számomra? A közelmúltban volt Debrecenben egy lengyel újságíró, s megkérdezte Adorjánt, kit tartott az utódjának, kiről hitte azt, hogy nagy karriert futhat be? S a Bajnok azt válaszolta, hogy egyértelműen Fekete Sándor. Ez azt bizonyítja, hogy azért akadtak, akik tisztában voltak a képességeiddel.

Csak én nem! Az a baj, hogy nem volt egy olyan ember, aki megfogta volna a „grabancomat”, s azt mondja, hogy „kisfiam, belőled salakmotorversenyző lesz, s nem azt csinálod, amit akarsz, hanem azt, amivel eredményesebb leszel, mint most.”

Ha szóba hoztad az eredményességet, menjünk még vissza egy kicsit a tényekhez! 1998-ban, mindössze 17 évesen bronzérmes lettél az egyéni magyar bajnokságban. Aztán 2002-es szezon végén – 21 esztendősen – abbahagytad az aktív versenyzést, majd 2007-ben, 2010-ben és 2011-ben egy-egy bajnoki fordulóra visszatértél. Majd jött a 2014-es idény, végigmotoroztad a három bajnoki fordulót, s különfutam után, Tihanyi Sándor legyőzésével ezüstéremmel zártad a pontvadászatot. Aztán a következő évben negyedik lettél a honi bajnokságban. A két dobogós helyezés mindenképpen dicséretet érdemel. De miért hagytad abba olyan fiatalon a versenyzést?

Akkor jött a gerincsérvem, emiatt hagytam abba. Na, nem teljesen, mert utána azért még motorra ültem, de az már csak hobbi volt a számomra. Akkor nagyon sokat szenvedtem a gerincemmel. Hogyan alakult ki a sérv? Igazából „nyírva” volt mindig, rengeteget estem, utcai-, krossz- és salakmotorral is. Nagyon megszenvedtem a gerincsérvet; az első műtétem nem sikerült, ezért újból kés alá kellett feküdnöm. Akkor elmondták, minden mást csinálhatok, de a salakmotorozást felejtsem el. Sikerült elfelejtenem egy-két évre, de utána ismét visszaültem, mert ez a sportág függőséget okoz. Látod, a mai napig nem tudtam „lejönni” róla.

Amikor magyar bajnoki ezüstérmet szereztél, akkor már nem kölyök voltál, hanem egy 33 esztendős fiatalember. Ezt a sikert hogyan élted meg felnőtt fejjel?

Azzal az emberrel mentem különfutamot a második helyért, akinek a motorján életemben először próbálhattam ki, milyen salakmotoron ülni, s ehhez még a ruháját is kölcsönadta. Nem gondoltam, hogy ennyire jó ellenfél lesz Subi, nagyon meglepett. Keményen harcolnom kellett, hogy legyőzzem, pedig már akkor sem számított fiatalnak (51 éves volt – a szerző). Nagyon nagy élmény volt vele megvívni ezt a különfutamot, rutinos róka volt, tudta, mit kell csinálnia, de mégsem tudott megverni. Óriási büszkeség volt számomra, hogy legyőztem.

A következő idényt még a hazai bajnokságban lenyomtad, de utána már nem indultál hivatalos versenyen. Mi volt az oka?

Ezekben az években mindig szenvedtem a gerincemmel, kiújult a fájdalom, vissza kellett járnom az orvoshoz. Annyira sokan mondták, hogy vigyázzak, hagyjam abba a salakmotorozást, hogy végül megfogadtam a tanácsukat – egy időre. Ugyanis utána mindig jött belülről egy érzés, hogy fel kell ülnöm a motorra.

Természetesen az anyukák próbálják leginkább óvni a gyermeküket, így volt ez nálatok is.

Igen, nagyon óvott anyukám. Volt egy emlékezetes mondata, amikor a vébére indultunk, így búcsúzott tőlem:

Ha visszanézel a pályafutásodra, mennyire vagy elégedett?

(Hosszú, majdnem tíz másodperces csend után jött a válasz.) Nem vagyok elégedett! Méghozzá azért nem, mert sokkal több lett volna bennem, ami sajnos nem jött ki belőlem. Szerintem ennek több összetevője van, többek között a gerencsérülésem és a linkségem.

Ha édesapád salakmotorozáshoz való elhivatottságából csak 80 százalék benned lett volna, elérőbb jutsz?

Előrébb. Sokkal előrébb.

Számodra mit jelentett a salakmotorozás?

Szerettem motorozni, s ez a motor volt az, amivel mindig gyorsan, „csutka gázzal” kellett menni. Amikor kijöttem a pályáról az utcára, s be kellett tartanom a szabályokat, az nekem nagyon nem tetszett. Ebből elég sok problémám volt, a rendőrségen elég hosszú litánia volt a vétségeimről. Volt ott minden, jogsi nélküli vezetés, menekülés a rendőrök elől, de azóta már jó fiú vagyok, megszűntek az ilyen dolgok.

A pályafutásoddal kapcsolatban azt érzem, annyira fiatalon értél el nagy sikereket, hogy igazán fel sem tudtad dolgozni, te csak jól akartad érezni magad abban, amit csinálsz. Más gyerekek ilyen idős korban még legóztak vagy éppen fociztak a téren, míg te salakmotorversenyeken indultál. Éppen ezért még nem álltál készen arra, hogy neked ez a sportág a hivatásod, az életed legyen. Jól látom?

Sajnos igen.

Ez mennyi konfliktust jelentett apukáddal?

Sokat harcoltunk az öreggel, de végül valaki mindig tudott hatni rám, vagy a fater, vagy Luigi. Próbáltak mindig segíteni. De egy fiatal mit fogad meg? Mindent, csak azt nem, amit az öregek tanácsolnak neki! Én is így jártam, sajnos.

Azt szokták mondani motoros berkekben, hogy egy fiatal tehetségnél két dolog van, ami véget vethet a kezdődő karrierjének: az első bukás, illetve a serdülőkorral járó bulizás, csajozás.

Ez így van!

Az esésnél egyszerű a képlet, minél hamarabb vissza kell ülniük a motorra, hogy ne maradjon bennük félelemérzet. De a bulis korszakkal kapcsolatban mit tudsz javasolni a fiatal motorosoknak?

Ha nem csúszik félre a karriered, akkor milyen eredményre lehettél volna képes?

Biztos vagyok benne, hogy közvetítettél volna a Sport TV-ben, amikor Grand Prix-verseny volt műsoron. Amikor anno leültem a tévé elé nagydíjakat nézni, 7-8 olyan versenyző indult, aki ellen motoroztam, s nem egyszer meg is vertem őket. Elárulom, akkor nagyon fájt a szívem, pláne, ha megemlítettél a közvetítés során.

Veled kapcsolatban muszáj szóba hozni Magosi Norbit, akivel már-már testvéri viszonyban voltatok a pályán kívül. De milyen volt ellene versenyezni a salakos oválon?

Magosi Norbi az én szememben egy nagyon nagy salakmotorversenyző, rengeteget tanultam tőle. Fiatalon, 14 éves koromtól nagyjából 18 éves koromig szinte minden hétvégén együtt versenyeztünk, számtalan Mitrópa-kupán indultunk, jártuk a környező országokat. Nagyon jó barátok voltunk, de ez a pályán egészen másként alakult. Nem akarok csúnyán fogalmazni, ezért azt mondom, hogy Norbi szemtelen volt a pályán. A futamban úgy kellett megközelíteni, hogy a következő pillanatban bármi megtörténhetett. Barátok voltunk, de egyáltalán nem voltam meglepődve, amikor felkent a lécre. Úgy érzem, a pályán én jobban vigyáztam rá, mint ő rám. Ennek ellenére számtalanszor elestünk. Kemény fiú volt, szerettem vele motorozni. Pláne, ha párosozhattunk! Az egykerekezést egymástól lestük el, úgymond „stuffoltuk” a másikat, s ez lett belőle.

Van olyan versenyző, akivel a csatározások addig fajultak, hogy nem vagy jóban vele?

Nem volt ilyen. Egy-két szóváltás volt, balhé nem. Ez egy olyan sport, ahol nem kell megsértődni, ha valaki felken a lécre. Szerencsére a súlyos sérülések engem elkerültek, a salakmotorozás miatt sosem voltam kórházban, sőt semmim nem volt eltörve a tízéves pályafutásom alatt, mindössze a bal kézfejem repedt el egyszer.

Ez a szerencsének, a testi adottságaidnak, vagy valami másnak köszönhető?

Szerintem amiatt van, hogy korán kezdtem motorozni, s ezáltal esni is. Az utcai bukások során megtanultam úgy esni, hogy ne legyen baj, mert ha megsérültem volna, akkor még otthon is kaptam volna a fejemre érte.

Az elmúlt évek arról szóltak, hogy megjelentél pár edzésen, akkor jókat mentél többek között Magosival és Adorjánnal, majd újra eltűntél hónapokra. Egy-egy jól sikerült tréning után nem kap el a hév, hogy felkészülj egy szezonra, s elindulj a debreceni versenyeken?

Nagyon sokszor gondolkoztam már ezen, de sajnos mindig oda jutok, hogy nincs értelme. Ha visszaülnék, úgy csinálnám, ahogy kell, azaz ne csak pár verseny erejéig. Erre viszont nincs lehetőségem, anyagilag sem egyszerű a dolog, ráadásul nem vagyok edzésben. Egy-egy edzést még bírok, de a verseny más, sokkal feszesebb, ott jobban izgulsz, erősebben fogod a kormányt, jobban fáradsz. Az edzések azért sikerülnek jobban a számomra, mert ott felszabadultabb vagyok, a versenyeken már kicsit előjön a görcsösség a tét miatt.

Mennyire szakadtál el a salakmotorsporttól? Nem egy versenyt együtt néztünk végig a Perényi Pál Salakmotor Stadionban, de például figyelemmel követed a Grand Prix történéseit?

Egyáltalán nem estem ki belőle, tévén és interneten is szoktam versenyeket nézni. A Grand Prix-ban Bartosz Zmarzlik az emberem. Hatalmas tehetség, nagyon nehéz lesz megverni. Abban látom az erejét, hogy semmi félelemérzete nincs, bármilyen kis lehetőséget lát, odateszi a motorját, ha kell, felmegy a palánkra. Ha esetleg nem talál rést, akkor csinál magának. Egy „elvetemült fanatikus” versenyző, olyan dolgokba is belemegy, amiről még ő is azt érzi, nem biztos, hogy sikerülni fog. De aztán mindig sikerül neki! Jelenleg négyszeres egyéni világbajnok, szerintem utolérheti a rekorder Tony Rickardssont, aki hat elsőségnél jár.

Közeledik a tavasz, lassan nyílik a salakmotor-stadion kapuja, látunk motorozni idén?

Biztos, hogy fogok edzeni, van egy komplett motorom, plusz mellé egy blokk, ráadásul fogytam 11 kilót az elmúlt évhez képest. Jót tett a fogyás, lement a pocakból, s most már a derekam sem fáj annyira, azaz jó formában várom az edzéseket.