Szabó Péter, a debreceni sportélet egyik mecénása

A salakmotorozás szerelmese, aki azért nem próbálja ki a salakszórást, mert fél, hogy „elviszi” az adrenalin.

Forrás: Napló-archív

A Civil a pályán rovatunk következő vendégéről, Szabó Péterről, a Schaeffler Magyarország debreceni gyárának igazgatójáról köztudomású, hogy rajong a sportért, nem véletlenül segíti évek óta a Loki női kézilabdacsapatát, s volt a DVSC Futballszervező Zrt. elnöke idén június végéig. Azt vélhetően kevesebben tudják, hogy a salakmotorozás megszállottja, s már négy esztendeje a debreceni speedway egyik legnagyobb támogatója.

A Salakszórók podcastjában mesélt arról, hogyan alakult ki a kötődése a salakmotorozáshoz, a két Zoli, Hajdú és Adorján közül melyik volt a kedvence, illetve miért gondolja, hogy a csúcsformáját élő Adorjánnak manapság könnyebb lenne szponzorokat találnia, mint anno.

Ezen kívül elárulta, a vállalatok, cégek számára mennyire eladható reklámhordozó a sport, valamint mi az oka annak, hogy a cívisvárosban letelepedő külföldi cégek társadalmi, s benne a sportéletben kifejtett szerepvállalása igencsak elenyésző.

Örökölte a rajongást

– Édesapám nagyon sokat járt salakmotorversenyekre, és már nagyon korán magával vitt. Nekem nincs róla emlékem, de mindig elmeséli, hogy kétéves lehettem, amikor Pardubicében édesanyám ölében néztem, vagyis inkább aludtam végig az Aranysisakot. Mindenesetre nagyon korán megfertőződtem ezzel a sportággal. Az első emlékem, amire tisztán vissza tudok gondolni, az az 1985-ös debreceni világbajnoki viadal, ahonnan Pockingba jutottak a fiúk. Édesapám az Autószövetkezetben dolgozott, s ott verbuválódott össze egy nagyon jó baráti társaság, akik közösen jártak versenyekre.

Többször én is az utazó csapat tagja lehettem, s nagyon élveztem, mert remek társaság volt, mindig röpködtek olyan beszólások, poénok, amiken jót nevettünk.

Mindig egy élmény volt az utazás. Nagyon sokáig együtt jártunk a versenyekre, de a mai napig is sokszor intézem úgy, hogy egy-egy közelben lévő Grand Prix-ra családilag utazzunk – kezdte a beszélgetést az „elköteleződésről” Szabó Péter, akinek a gyermekkorát is meghatározta a salakmotor iránti rajongás. – Amikor a biciklikkel salakversenyt rendeztünk a lakótelepen, én állandóan Adorján voltam. Nekem mindig ő volt a kedvencem, nagyon szerettem azt, ahogy motorozott. Szerintem egyike volt azoknak, akin lehetett látni, hogy élvezte a versenyzést és a közönségnek is motorozott. A mai napig emlékszem rá, hogy amikor kölyökként az Újkertben bicikliztünk, nem egyszer a trafóállomások tetején köröztünk, mint a salakosok. Mondjuk olyan is volt, hogy annak a magas építménynek a széléről leestünk, s éppen egy autón landoltunk. Ez lényegében mindennapos tevékenység volt akkoriban.

Más világ volt

A debreceni szurkoló mesélt a legszebb és a legkellemetlenebb versenyélményeiről. – Kedvenc versenyem kettő van: az 1989-es debreceni Eb-döntő, amit megnyert Adorján Zoli, illetve az 1993-as páros világbajnoki elődöntő Miskolcon, ahol Zoli és az amerikai Sam Ermolenko négy kör alatt hétszer előzték egymást – zseniális volt az a futam! Egy-egy rosszul sikerült viadalt követően nagyon hosszúnak tűnik a hazaút, de nekem mégis az volt a legrosszabb emlék, amin ott sem voltam a helyszínen.

Adorjánék 1988-ban Miskolcról jutottak a lesznói Eb-döntőbe, amire én nem utazhattam, mivel csak tízéves voltam, s az az utazás a „nagyfiúk” bulija volt, csak apuék mentek. Adorján esélyesként utazott, s a szurkolójaként egyértelműen azt gondoltam, hogy újra világbajnoki döntőbe jut.

Akkor még nem volt internet, ezért a versenyekről akkor tudtál meg valamit, ha hazajöttek a szurkolók. Az újkerti panelben az ablakban vártam apuékat, a negyedikről néztem lefelé, hogy mikor jönnek. Amikor hazaért, kinyitotta az ajtót, rögtön kérdeztem, hogy mi van? Válaszként mutatta, hogy 3 pont. El sem akartam hinni, olyan letargiába estem, hogy azt a pillanatot soha nem felejtem el – mondta Szabó Péter. – Teljesen más a jelenlegi világ, amiben élünk, most élőben tudod követni futamról futamra a megmérettetéseket, anno meg kellett várni a verseny másnapját, amikor kikérdezhettél valakit, aki látta a viadalt, hogy mi lett az eredmény. Éppen ezért régen nagyon sokat jelentettek a műsorfüzetek, amiket írni kellett. Olyan szinten ismertük a futamtáblát, hogy fejből tudtuk, ki melyik futamban következik. Ez a hagyomány most a fiamra szállt, aki azért szeret eljönni velem a motorversenyekre, hogy vezethesse a futamtáblát. Neki ez volt a legnagyobb élmény eleinte egy-egy versenyen.

Visz az adrenalin

Ilyen rajongásnál felmerül a kérdés, hogy saját bőrén megtapasztalta-e, hogy milyen érzés az oválpályán salakot szórni? – Nem próbáltam még ki. Mindig nagyon szerettem volna, de éreztem magamon azt, hogy nekem nem szabad ilyen dologra ráülni. Mikor kicsi voltam, bicikliztem, és akkor is „nulla–egybe” közlekedtem, azaz vagy mint az őrült, vagy sehogy.

Tudtam magamról, hogyha én ráülnék egy salakmotorra, akkor annak nagyon csúnya vége lenne.

Ez látszik a privát életemben is, harmincnyolc éves voltam, amikor elkezdtem motorozni, akkor éreztem azt, hogy most már ésszel tudom húzni a gázt, s amikor kell, megállok és szusszanok kettőt, hogy nehogy elvigyen az adrenalin – mosolygott főhősünk.

Jó a klubnak, a cégnek és a munkavállalóknak

Amikor a Gázvezeték utcai salakstadion üzemeltetését a SpeedWolf Debrecen vette át, a Schaeffler szinte az első perctől a klub egyik legnagyobb támogatója lett. – A Schaeffler által rengeteg eseményen ott vagyunk, igyekszünk megjelenni Debrecenben és Hajdú-Bihar megyében. A DVSC női kézilabdacsapatával kapcsolatban – akiknek a névadó szponzorai vagyunk – mindig el szoktam mondani, hogy egyrészről van az üzleti, másrészről pedig az érzelmi oldal, amivel kötődsz a városhoz, ezekhez a sportolókhoz. Ezért az ilyen együttműködések, támogatások magától értetődő módon, természetesen jönnek. Igazából nem volt kérdés soha, hogyha megtehetjük és a cégnek is jó, ráadásul a kollégáink, munkavállalóinknak is szeretik, akkor jövünk és segítünk a salakmotorosoknak – fogalmazott a debreceni gyár első embere, aki mesélt arról is, milyen érzés a cége zöld-fehér molinóját a salakstadionban látni. – Amióta elvégeztem a főiskolát, ennél a cégnél vagyok, s már tizenötödik éve ügyvezetőként dolgozom. Nagyon jó érzés, hogy tudjuk segíteni a sportágat, s ennél talán még jobb látni, mennyi kollégánk jelentkezik egy-egy versenyre belépőért.

Örülök, hogy tudjuk nekik azt biztosítani, hogy ingyen és bérmentve ki tudnak jutni a salakversenyekre. Úgy gondolom, a társadalmi felelősségvállalás kötelez egy céget, aki helyben végzi a tevékenységét, hogy ezzel foglalkozzon.

Külön öröm számomra, hogy rendkívül magas nézőszámokkal mennek a salakversenyeink. Sokszor elmondtam már, hogy a debreceni és a keleti régió nagyon ki van éhezve motorsportra, s ez meglátszik a salakversenyek látogatottságán is. Nagyon jó, hogy magasan jegyzett külföldi versenyzők érkeznek Debrecenbe, de ha lenne egy vagy két olyan magyar, akire fel lehet nézni, s bálványként lehet rá tekinteni, az még ezt a nézőszámot is megkétszerezné. Valószínűleg az lenne, mint az 1989-es Eb-döntőn, ami 14 órakor kezdődött, de mi már 9-kor kint voltunk a stadionban. Sohasem felejtem el, hogy a versenykezdésre mi, gyerekek már nagyon koszosak voltunk, mert hátul, a bokrok között rohangáltunk és mászkáltunk. A salakmotorozásban fontos szempont még, hogy egy családi rendezvény, ahová a szülők gyerekekkel, akár nagyszülőkkel érkeznek, mert mindenki számára remek kikapcsolódást jelent, s ez manapság azért elég ritka, kevés sportágban található meg.

Más-más szponzori kör

Szabó Péternek – a cívisváros egyik legjelentősebb cégének vezetőjeként – tiszta képe van a Debrecenben uralkodó gazdasági helyzetről. Éppen ezért érdekes az a kijelentés, amit a cikk szerzőjének korábban többször is mondott: Adorján Zoltán napjainkban sokkal nagyobb anyagi bázist tudna felépíteni a szponzorációk jóvoltából. Adódik a kérdés: mire alapozza ezt a felvetést a cégvezető. – Arra, hogy jelenleg sokkal több cég van a környéken, mint anno, ráadásul akár nagyobb cégek is mögé tudnának állni. Szerintem annak idején ez nem volt meg: azokban az időkben ők sztárok voltak, világbajnoki harmadik helyezettekről beszéltünk, és mégis a saját maguk „szerény körülményeik” között tudták ezeket az eredményeket elérni – vélekedett Szabó Péter, akinek nagyon közeli rálátása volt három sportág „belügyeibe”, így tiszta képet adhat arról, miként válik valakiből szponzor a megyében. – Három különböző dologról beszélünk. A salakmotor az egy olyan sportág, ahova nagyon szívesen ki tudsz vinni és a baráti körbe tudsz hozni olyan szponzorokat, támogatókat, akiknek szívügye a sportág, és támogatja. A kézilabda picivel másabb, de ott is látszik egy nagyon erős debreceni szponzori kör, amit akár baráti vagy üzlettársi csoportnak is lehet mondani. A foci ezektől teljesen különálló, mert egészen más számokról beszélünk, teljesen eltérő költségvetésekről: egy kézilabda és egy focicsapat szponzorálásánál egy nullát az összeg végére kell tenni. Ráadásul a foci egy speciális közeg: ha győztél, akkor Bajnokok Ligáját nyertél, ha kikapsz, akkor meg kiesel – a szurkolók szerint. Ez hullámzik meccsről meccsre, attól függően, hogy milyen szériában van a csapat. Szerintem az emberek sokkal érzékenyebbek a focira, akár jó, akár rossz irányba megy el, nagyobb a hype körülötte, akár fel-, akár lefelé.

Hol vannak a külföldi cégek?

Sokan azt hitték, hogy azok a külföldi cégek, melyek Debrecenbe, illetve a megyébe települtek, támogatni fogják a helyi csapatokat. Viszont a többéves tapasztalat az, hogy a cívisvárosba érkező vállalatok társadalmi, s benne a sportéletben kifejtett szerepvállalása igencsak elenyésző. Mi lehet ennek az oka? – Igazából azt csakis a cégek tudják, hogy nekik mi a saját marketing tevékenységük, vagy mit miért csinálnak.

Én azt tudom, hogy a mi oldalunkról mindig próbáltunk olyan helyeken megjelenni, ahol a célközönségünk van, akiket mi keresünk, akiket adott esetben szeretnénk, hogy munkavállalóink legyenek.

Számomra furcsa volt, hogy például a mostani virágkarneválon is alig akadt olyan virágkocsi, amit külföldi cég készíttetett volna. Bevallom, nem tudom, a többi külföldi cégnek mi a marketing stratégiája, talány számomra, hogy miért nem „mocorognak” jobban a debreceni „közéletben”

Grand Prix a Nagyerdei Stadionban?

A salakmotorozás szerelmese beszélt arról, milyen jövőt szeretne a sportágnak. – Van egy vízióm, nagyon szeretnék a Nagyerdei Stadionba egy Grand Prix versenyt látni valamikor. Ha valaki volt épített pályákon, például Varsóban vagy Cardiffba, akkor az tudja, hogy jó hangulata van ezeknek a versenyeknek. S biztos vagyok benne, hogy egy ilyen stadiont, mint a nagyerdei, bármikor meg tudnának tölteni a szurkolók – mesélt az egyik salakos álmáról Szabó Péter, majd kitért egy másik vágyára. – Mindenhol nagyon fontos, a cégeknél és a sportban is a fiatalok fejlődése, fejlesztése. Látjuk azt, hogy a jelenlegi magyar garnitúrában már nincs élversenyző, csak kiöregedett pilótáink vannak. Éppen ezért nagyon jó kezdeményezés volt a SpeedWolf Debrecen részéről, hogy szinte a nulláról kezdték el felépíteni a fiatalokat. Belőlük nőhet ki adott esetben egy-két olyan ember, mint régen Adorján, Tihanyi, Hajdú vagy éppen Kócsó volt, de sorolhatnám még hosszan a sort.

Most elkezdődött valami a legelejéről, ami jó irány. Ebben hinni kell és csinálni, mert biztosan meglesz az eredménye hosszútávon.

Nagyon örülök annak, hogy a fiatal Lovas Zoltánnak olyan sok versenye van, mert anno azt hallottuk Zoliéktól is, hogy a fejlődésük szempontjából az jelentett sokat, hogy rengeteg külföldi viadaluk volt, ahol tudtak tanulni. Szerintem az egy kulcsmomentum, hogy minél többet üljenek motoron a fiatalok, mert akkor fognak igazából fejlődni. Bízzunk benne, hogy a következő generáció eljut arra a szintre, hogy nem magáért egy jó versenyért megyünk ki külföldre, hanem azért, hogy egy eredményes magyar szereplést lássunk. Bízom abban, hogy tényleg egy fényes jövő előtt áll a debreceni salakmotorozás, és amennyire mi tehetjük, mindig itt leszünk mellette és segíteni fogjuk! – zárta a beszélgetést Szabó Péter.