A karrierjét tanítványai teszik teljessé

Köstner Vilmost nem kell bemutatni a sportszerető közvéleménynek, hiszen kézilabdaedzőként sikert sikerre halmozott a DVSC női kézilabdacsapatánál. A 67 esztendős kiváló szakember négy „turnusban” (1994-96, 1998-99, 2009-12, 2018-21) irányította a Lokit, ez idő alatt többek között kétszer nyert EHF-kupát, négyszer szerzett bajnoki ezüstérmet, és kétszer lett Magyar Kupa-döntős a debreceni hölgykoszorúval. A 2019-ben mesteredzői címmel kitüntetett tréner egy éve vonult vissza a Loki kispadjáról, így adódott a kérdés, milyen számára a nyugdíjas élet? Köstner Vilmos készséggel osztotta meg a Hajdú Online olvasóival, hogy miként változott meg a napi rutinja, hogyan tekint vissza az utolsó idényére, milyen feladatai vannak a Loki tiszteletbeli elnökeként, illetve kendőzetlen őszinteséggel beszélt napjaink kézilabdás körökben nagy vitákat kiváltó történéseiről: a nemzeti csapataink leszerepléséről, valamint a válogatottságot lemondó játékosokról.

Amikor felhívtam, éppen bevásárolni ment, aztán pedig az unokáihoz tervezett látogatást. Első blikkre úgy tűnik, nem unatkozik.

Igazából nem ilyen egy szokványos napom, ez inkább a hétvégi programom.

Akkor hogyan telnek a napjai?

Mivel a hétköznapokon most már nem kell kilenc órára edzésre mennem, így a reggeljeim egy kis lustálkodással telnek. Van időm mindenre, megnézem a híreket a televízióban, aztán az interneten átolvasom, mi zajlik a nagyvilágban – sajnos most van miről tájékozódni. A családi otthonunkban a kert és a ház mindig ad munkát, ezeket szívesen csinálom. Emellett magamra szoktam vállalni sok esetben a főzést, a bevásárlást, s néha még a takarítást is. Az élet úgy hozta, hogy sok barátom van, régiek és jók, akikkel sokszor összejárunk a szabadidőnk közös eltöltésére, legyen szó akár bográcsolásról, grillezésről vagy éppen kártyázásról. A programokat úgy alakítom, hogy minden nap be tudjak menni a Hódosba, ahol egy-két órát eltöltök. S természetesen az unokáimat is rendszeresen meglátogatom. A lányok 3 és fél évesek, óvodába járnak, s ezért csak délután tudok menni hozzájuk. Egyszóval: sosem unatkozom.

Az ikrek szivacskézilabdáznak már?

A menyem nagyon lányos sportágakat képzel el a gyerekeknek, mint például a lovaglást, a balettot és a táncot. A fiammal annyit tudunk tenni, hogy egy kis önvédelemre neveljük őket, ilyenkor általában birkózni szoktunk. És természetesen előkerülnek különböző méretű és fajtájú labdák, s hála istennek, már láttam tőlük szép lövő mozdulatokat, ami azért az ő korukban még elég különlegesnek mondható. De úgyis azt csinálják majd, amit ők akarnak. Anno a fiaimmal sem voltam erőszakos, bár kipróbálták a kézilabdát, Tamás a labdarúgásnál, míg Dávid a kosárlabdánál kötött ki.

Vezetőedzőként mindig pörgésben élt, a felkészülés, az edzések, a meccsek állandó elfoglaltságot jelentettek. Sok nyugdíjba vonuló panaszkodik arról, hogy nehezen tud alkalmazkodni ahhoz a lelassult élethez, ami a munkával töltött élet után várt rá. Önt mennyire viselte meg az átállás? 

Tudatosan készültem arra, hogy ne azonnal, egyik napról a másikra jöjjön ez a bizonyos „leállás”. Világéletemben bármit csináltam, azt teljes erőbedobással, tiszta szívvel végeztem. Ráadásul elég impulzív ember vagyok, így ez is nagy hatással volt rám minden tekintetben. A feleségem korábban jelezte, már látszik rajtam a munkával töltött több mint negyven év, ez is egy olyan jel volt, ami egyértelművé tette a számomra, hogy vissza kell vennem a tempóból. Amikor 2016-ban véget ért a megbízatásom a női kézilabda-válogatottnál, ahol a kapitány, Németh András segítője voltam, csak a debreceni utánpótlással foglalkoztam. Ez már közel sem járt akkora felelősséggel és stresszel, mint egy élvonalbeli csapat szakmai irányítása. Ezt a munkát képzeltem el a levezetésnek, így készülvén fel a nyugdíjas évekre. Bevallom, az utolsó, két és féléves regnálásom a DVSC élén nem várt feladat volt.

Ennek ellenére nagyon sikeres időszakot produkált a csapattal.

Valóban nagyon jól sikerült, a pillanatnyi beugrásból egy sikersztori kerekedett. A Loki az irányításommal újra visszakerült a nemzetközi porondra, s egy előremutató, jó szerkezetű gárda alakult ki a kezeim alatt. Elég megemlítenem, hogy a jelenlegi válogatott keretben öt lokista van, s mindössze Planéta Szimonettával nem dolgoztam klubszinten, ellenben Hornyák Dóra, Vámos Petra, Tóvizi Petra és Bordás Réka a játékosom volt.

Amennyire nem várt felkérés volt az utolsó kinevezése, annyira meglepő módon ért véget az edzői megbízása. A több évtizedes tréneri karrierje során addig nem fordult elő, hogy nem tölthette ki a szerződésben foglalt időszakot. Kiheverte már az akkori sokkot?

Tagadhatatlan, nagyon rossz állapotba kerültem akkor: az edzőváltás a lelkemet, a Covid által okozott betegség pedig a testemet viselte meg elég komolyan. Kellett három hónap, hogy talpra tudjak állni. Mondom ezt annak ellenére, hogy a klubvezetéssel közös megegyezéssel döntöttünk a munkám befejezéséről. Úgy éreztem, a csapat érdekeit nézve hátrébb kell lépnem, szükséges átadnom a helyem. Erénynek érzem, ha valaki észreveszi, hogy eljárt felette az idő, s lehetőséget biztosít a fiatalok számára. Úgy gondolom, hogy a tanítványaim, Vida Gergő, Kudor Kitti, Győrvári Viktor és Márián Blanka már bizonyították, hogy lehet rájuk számítani. Jóleső érzés, hogy számos olyan egykori játékosom, növendékem van, akiből edző vagy tanár lett, azaz előttem vannak az utódaim. Ezzel pedig az eredményeim mellett teljesítettem azt a feladatot, amit úgy szoktak definiálni, hogy „add át a módszereidet, add át a tudásod, add át a helyedet!”. Így lett számomra teljes a kép.      

Az edzői karrierjének végeztével a Nemzeti Sport készített önnel egy nagyinterjút, amelyben azt mondta, hogy „az utolsó három hónapot, amely végül nem adatott meg a DVSC-nél, még jó lett volna végigvinni. De csak további dacot szül bennem az, hogy az élet más területén behozzam, ami ott elmaradt.” Sikerült teljesíteni az akkori vágyát?

Egyetértettem a vezetéssel a döntéssel kapcsolatban még akkor is, ha ez komoly lelki válságot okozott a számomra. Ha a bajnokság végéig irányíthatom a csapatot, az egy befejezett pályafutást jelentett volna a számomra. Az idő aztán igazolta, hogy helyes döntést hoztunk, s amit csináltam, az jó volt. Azt a munkát, amit korábban elvégeztünk a fizikai és taktikai felkészülés során, azt a korábbi tanítványom, Kudor Kitti tovább tudta vinni és sikerre vezette a gárdát. Ebben az eredményben megtaláltam a saját kis részem, ezért nem tekintem hiányzónak azt a bizonyos három hónapot. Ezzel elmúlt belőlem a befejezetlenség okozta keserűség, dac. S erre nagyon büszke vagyok! Ez volt az a rész, ami hiányzott a pályafutásom végéről!  

A vezetőedzői megbízatását követően még három hónapig maradt a Debreceni Kézilabda Akadémia szakmai igazgatója, majd a klub tiszteletbeli elnöke lett. Milyen elfoglaltsággal jár ez a feladatkör, illetve mennyire terheli le a munka?  

Nagyon örültem annak, hogy marasztaltak a DVSC-nél, s igazából teljes mértékben elegendő szellemileg és testileg is az a munka, ami a posztommal jár. Mindig jólesik, ha az illetékesek úgy ítélik meg, hogy a Loki „arcaként” én képviseljem a kézilabda kft.-t egy-egy rendezvényen. Emellett szakmai képzéseket, vezetői tréningeket, előadásokat tartok, melyek szintén megszínesítik a hétköznapjaimat, s természetesen mindig állok a kollégák rendelkezésére, ha tanácsra van szükségük. De bevallom, azért sokszor hiányzik a napi munka.

Híres volt arról, hogy nem rejti véka alá a véleményét, mindig őszintén elmondta azt, amire gondolt. Éppen ezért kíváncsi vagyok, hogyan értékeli azokat a történéseket, amelyek a közelmúltban témát szolgáltattak a kézilabdázás szerelmesei számára. Kezdjük a válogatottjainkkal: a nők a 10. helyen végeztek a spanyolországi világbajnokságon, míg a férfi nemzeti csapatunk a 15. lett a részben hazai rendezésű Európa-bajnokságon. Miben látja az elvártnál sokkal gyengébb szereplések okát?

Hiába vannak klubsikereink nemzetközi viszonylatban, a sportágak eredményességét a válogatottak szereplésével mérik. Nincs mit szépíteni, valóban baj van, s nemcsak az eredményesség, hanem a mutatott játék miatt is. Elsősorban a nőkről beszélnék, mert ebben a szakágban jobban otthon vagyok, bár sok esetben ugyanazokat a problémákat látom a férfiaknál is. Bevallom, én is hibáztam, mert azt hittem, hogy az utánpótlás szinten elért nemzetközi sikerek a felnőtt korosztályba is átvihetők. De sajnos nem így történt, a folyamat idő előtt megszakadt. Mi, magyarok az utánpótlásban csapatokat nevelünk, taktikát tanítunk. Ráadásul eredménykényszerben vagyunk, mert a vezetés elvárja a sikereket, amit számon kérnek az edzőkön, akik ezért nyomást helyeznek a gyerekekre. Ott tartunk, hogy a fiatal játékosaink egyénileg megragadtak egy szinten. A jelenlegi felnőtt mezőnyünkből eltűnt a klasszis réteg, nincsenek nemzetközi viszonylatban kiemelkedő tudású játékosaink. Ráadásul lélektanilag sem vagyunk kellőképpen edzettek, a siker közelében gátlásossá válnak a kézilabdázóink, nem tudják teljesíteni az elvárásokat. Most lépünk arra az útra, amit például a skandinávok már régóta használnak: az egyéni képességeket próbáljuk meg fejleszteni, remélem, sikerrel járunk.

A másik történet, ami megosztja a drukkerek véleményét, szintén a nemzeti csapatunkkal kapcsolatos. A közelmúltban két játékos is lemondta a válogatottságot, előbb Tomori Zsuzsa, majd Tóth Gabriella utasította el a szövetségi kapitány, Golovin Vlagyimir meghívóját. Ezeket a döntéseket hogyan fogadta?

Azt gyorsan leszögezném, hogy nem egyedi, csak a kézilabdában előforduló esetekről van szó, hiszen más sportágakban is lemondták már a válogatottságot a sportolók. Úgy érzem, nagyon sokat változott a világ az elmúlt évtizedekben, talán az életkori sajátosságok, gondolkodások is eltávolodtak egymástól, ezért előfordulhat, hogy nagy a különbség az edzők és a játékosok felfogása között. A fiatalok egészen másként fogják fel az életet, mint régebben, hiszen anno kitörési pontot jelentett a sport. Ma már másként élünk meg dolgokat, így a sikert, a pénzt és a boldogságot is. Ettől függetlenül mellbevágott mindkét bejelentés, nagyot csalódtam az említett játékosok hozzáállási faktorában. Szerintem egy válogatottságot nem lehet lemondani! 2014-ben ért a megtiszteltetés, hogy Németh András szövetségi kapitány másodedzője lehettem. A hivatalos mérkőzéseken nem ülhettem le a kispadra, a lelátón voltam, mégis, amikor felcsendült a Himnusz, úgy éreztem, nekem is szól, s büszkeséggel töltött el. Ennek fényében úgy gondolom, olyan indokkal, hogy nem vagyok elég jó formában, nem lehet visszautasítani egy válogatott meghívót. Nem a játékos feladata eldönteni, hogy milyen teljesítményre képes. Ráadásul egy ilyen fiatal csapatban, mint a jelenlegi gárda, Tóth Gabi a maga rutinjával még a jelenétével is tudna segíteni a társainak. Tomori Zsuzsi esete azért más, mert még mindig értéke lenne a válogatottnak, de nagyon kellemetlen helyzetbe hozta a kapitányt és a csapatot, amikor közvetlenül a világbajnokság előtt lemondta a szereplést. Ezek a döntések a játékos egész karrierjére nagy hatással lehetnek. Viszont azt is hozzá kell tennem a történésekhez, hogy a kommunikációval is gondok voltak. Ezeket a problémákat első körben négyszemközt kellett volna átbeszélni, s nem a nagy nyilvánosság előtt üzengetni. Bízom benne, mindenki tanult az esetekből.

Boros Norbert