Hová tűnt az én szeretett Lokim?

Elment mellettünk a vasutas, mi, szurkolók pedig itt maradtunk a peronon, tanácstalanul.

Én annak a generációnak a tagja vagyok, amely – ahogy mondani szokás – beleszületett a jóba. 1992-ben láttam meg a napvilágot, 1993-tól pedig stabilan első osztályú klubbá váltunk. Elsős általános iskolás koromra a csapat elérte aranykorát. Sándor Tobe, Kerekes Zsombi, Bernáth Csabi, Madar Csipa mind-mind ikonikus alakjai voltak annak a generációnak. És akkor a Bombázót, Dombi Tibit még meg sem említettem. A régi Vágóhíd utcai stadionnál egy fociedzésemről jövet édesapámmal arra lettünk figyelmesek, hogy valaki egy Fiat Tipót igyekszik visszahozni az élők sorába. Sejtettük, hogy köze lehet a sporttelephez, félreálltunk hát, hogy segítsünk.

Mint utóbb kiderült, az a valaki Dombi Tibi volt, én pedig olyan örömködve segédkeztem, mintha csak Messi vagy Ronaldo hívott volna fel, hogy csatlakozzak hozzájuk, mert hiányzik egy játékos a kispályás csapatukból. Fenomenális érzés volt, pedig „csak” egy helyi srácnak segítettünk a focicsapatból.

Volt kire felnézni

Akkor még voltak Debrecenben klasszisok, volt kire felnézni, és a sztárallűröktől mentes Loki robogott a megkezdett úton. A Bordeaux elleni visszavágó, a PAOK elleni UEFA-kupa-meccs, majd a Halmosi-mágia a Hajduk ellen. Böőr Zoli, az új igazolás Sidibe, Bogdanovics, később Kouemaha, Coulibaly, Bouadla, Mihelic, a névsor szinte végtelen. Mindig volt egy jó kapus, mindig jött egy új afrikai srác előre, vagy egy szláv „mindenes”, aki felszántotta a pályát az utolsó percekig. Éger, Mijadinoski, Mészáros, Simac, Korhut a védelem oszlopos tagjai voltak. Ramos a maga brusztolós teljesítményével, Czvitkovics a szabadrúgásaival tette hozzá a magáét. A „Kárpátok Gravesenje”, Varga Joci és a Rudolf–Bodnár-bombagólok a Bl-meneteléskor szintén felejthetetlen. Hét bajnoki cím, hat Magyar Kupa-, egy Ligakupa- és öt Szuperkupa-győzelem.

És ott, valahol a kétezres években elkényelmesedtünk. Elhittük, hogy mindig lesz egy új Dzsudzsák, mindig irányít majd valaki a középpályán Tobe helyett, elöl pedig csak a gólkirályi címért folyik majd a harc a csatáraink között. Az akkori kisebb és nagyobb hibák bombaként robbantak, a szurkolók ugyanis hozzászoktak a jóhoz. Akkor segítette ki a Loki a magyar bajnokságot, amikor az mélyponton volt. A folyamatos jó játék, nemzetközi szereplés és a saját neveléseink külföldi helytállása elhitette velünk, hogy nem történhet baj.

Szerettem az Oláh Gabira járni. A lelátók alatti szotyitenger, a szinte csordultig teli szektorok olyan hangulatot árasztottak magukból, hogy sem játékos, sem drukker nem hitte volna akkoriban a közeljövő hirtelen pálfordulását. Tizenéves fiatalként szívesebben lettünk volna pizzafutárok, mint lovas rendőrök, Léderer Ákos vagy az RTL-helikopter gyakran felemlegetett szereplőként jelent meg a mérkőzéseken. A B-közép torkaszakadtából szurkolt, a „Hajrá!”, „Debrecen!” viszontválaszok feladóra és címzettre találtak a tömött stadionban. Jó volt akkor lokistának lenni, országosan is irigyelt helyzet volt a miénk. A veretlen bajnoki szezon után nem sokkal megépült az új stadion, és ki-ki meccset játszottunk a BATE-val a nemzetközi kupaporondért. Nyilván az is megérne néhány mondatot, hogy mi lett volna, ha nincs Selim kiállítása és a végén bekapott gól, de a sors akkor nem nekünk szánta Európát.

Egyszer már ott álltunk

És talán ott valami eltört… Apránként kezdett egyre több helyen rozsdásodni a gépezet, kevesebb helyi vált klasszissá, és az erősítések sem közelítették meg elődeik teljesítményét. Kevesebb erős igazolás, kevesebb jó meccs, hanyatló forma és természetesen kevesebb szurkoló az új, pompás stadionunkban. Végül már az Európa-liga-selejtezőért is vért izzadtunk, a bajnoki helyezéseink sem ugrották meg az elvárásokat. Hozzáteszem, a tavalyi harmadik helyért én nem voltam úgy oda. Bravúros teljesítmény, amit sokan túlértékeltek, és irreális elvárásokat támasztottak a csapat felé, pedig személy szerint nem emlékszem ilyen gyenge ellenfelekre huszonöt év Loki-imádatom távlatából. Ez persze a csapat érdemeiből semmit sem von le, apró reménysugárként a legjobbkor jött, el kell ismerni. Mindenki arról pletykált, végre megindul a szekér, és jönnek az új Sidibék, Bouadlák plusz remélhetőleg néhány Dombi Tibi és Sándor Tobe az akadémiáról.

Egy évvel később, három edzővel és megannyi hullámvölggyel a hátunk mögött, ott álltunk a kiesés szélén. Mindenki Bandi bácsija a szívét beletette az előző évtizedek sikereibe, amiért csak hálásak lehetünk. Ő akkor rakott össze egy különleges alakulatot, amikor az eredeti „aranycsapatunk” már kifutóban volt. Hálával tartozunk neki ezért, ahogy a pár évvel ezelőtti bennmaradásért is. Mint később kiderült, az ő távozása sokak számára már az előszelét jelentette valami jóval nagyobb tragédiának...

2020. június 27. Álltam a Paks elleni mérkőzésen a vendégek kispadjától pár méterre. Szó szerint álltam, mert az idegességtől nem tudtam már ülve figyelni a sajtós helyek egyikéről a végjátékot. Szöglet, lövés, kapufa. Majd újabb szöglet, tomboló szurkolók, egy lepattanó próbálkozás és egy mindent eldöntő, újabb kapufa. A gólvonalon pattogó labda. Nyilván, mi más? Pont az a hajszál, amibe meccseken át kapaszkodtunk. Az szakadt ott el.

A lefújás utáni eseményeket nem tisztem kommentálni, a frusztráció szó finom „understatement” lenne rá. Az én szemszögemből próbálom tehát átadni a pillanatot.

Sípszó, üvöltő vendégjátékosok egymásba ölelkezve, látom, ahogy rohannak be a szurkolók, látom az összezuhant hazaiakat, mégsem hiszem el. Nem… Nem-nem-nem. Az én csapatom? A sokszoros bajnokcsapat? Az nem eshet ki. Hogy eshetne már?

Hiszen még itt cseng a fülemben a riporter üvöltése Varga és Rudolf góljainál, amiket a Levskinek lőttek. „Pár perce” még a Puskásban ordítottam a United ellen. Most meg csak csend. Kívül persze ordító, fütyülő nézők, de belül borzasztó, ijesztően mély csend. Sírnék is, ha tudnék, de nem hiszem el. Körbenézek, és a csapathoz közel álló média- és egyéb dolgozók arcán is ezt látom. Hozzám hasonlóan a világon szinte egy magyar sem számolt ezzel a végjátékkal. Mintha a kedvenc karakteremet az évadzáróban egy nagyobb, szívszorító monológ közepén elcsapná a busz. Ráadásul egy sétálóutca közepén, hogy tényleg ne számítson rá az ember…

Több mint egy gyomros

Holott belül érett ez már, sajnos nagyon is. A mérkőzés után a tüntető szurkolók mellett állva még mindig úgy beszélgetek egy kollégával, mintha csak kipottyantunk volna a Torino ellen az El-ből. „Hát jó, na, jobbak voltak, de majd hétvégén a bajnokin megcsapjuk a vendégeket.” Csakhogy nincs már bajnoki, nincs NB I.-es meccs és ki tudja, meddig honol még a csend bennünk, Loki-szívűekben?

A találkozó után pár órával a garázs előtt állva üldögéltem az autómban, és csak néztem ki a sötét semmibe. Ez nem sima gyomros, ez egy olyan ütés, mintha egy nap alatt kirúgtak volna, leég a házad, megcsal a feleséged, elhagy, és még ki is rabolnak. Vagy talán még annál is borzasztóbb, mert ebből másnap nem tudsz elkezdeni felállni...

A letargikus zárszó helyett azonban talán mégis itt a szikra. A padlón feküdve vesszük észre, és borzasztóan bele akarunk kapaszkodni. Mert változás jön. Hogy jobb-e, rosszabb-e? Azt mindenki döntse el maga. De jön, és megállíthatatlanul változni fog a helyzet. És nekünk, drukkereknek ott kell lennünk, hogy alányúljunk azoknak, akik még hisznek ebben az egészben. A DVSC dolgozóinak, akik a háttérben robotoltak névtelenül, a szurkolóknak, akik az ország túloldalára, külföldre és mindenhova követték a csapatot, és főleg a kisgyermekeknek, akik Dombi Tibikről hallottak az apukájuktól, és szeretnének maguk is szenvedélyes lokistává válni.