Azért is szabadon!

Rosszul aludt, s még épp csak világosodott, amikor felébredt. Éjfél után tért nyugovóra, előtte olvasott, majd megnézte az interneten az újabb aggasztó, pánikkeltő, vagy a valósággal köszönőviszonyban sem lévő híreket. Járvány. Elalvás előtt elé került Faludy György, Tanuld meg ezt a versemet című műve. A néhai költőfejedelem képei ezredjére is lenyűgözték, és most eleven húsába vágtak a mester apokaliptikus víziójának sorai:

„Az is lehet, hogy odafenn

már nincs világ, s te odalenn

a bunker mélyén kérdezed:

hány nap még, míg a mérgezett

levegő az ólomlapon

meg a betonon áthatol?”

Újra és újra ízlelgette a keserű rímeket, mind közelebb jutott, hogy valóban megtanulja a verset. Ám bármennyire is vonzóbb a tudás, mint vak, barlangi halakként élni, nem akarta a vízió beteljesülését közelebb hozni azzal, hogy szót fogad végül: tanuld meg ezt a versemet.

Sekély álmából fölkelve ezen a reggelen is ráébredt, hogy ez nem rémálom, a valóság riasztó szövetei közt ott lapul a halál üzenete, jeges lehelete ugyan még nem a tarkóján, de a tavaszi szellő alkonyati fuvallatában besétált a kapun.

Bágyadt tekintete megakadt a szoba sarkában nehézkesen várakozó kézi súlyzókon, és az előszobában ott várták hűségesen a futócipői. Tudta, ma is, mintha normális mederben hömpölyögne az élet, sportolni fog, legyőzi önmagát, és magányosan futni indul. Szabadon.

Tamás Nándor