A Covid-időszak alatt írták a legvidámabb dalaikat, lelkesedésük két évtized alatt sem csökkent

Az Anna and the Barbies március elején „Álmodjunk magunknak világot” címmel országjáró médiaturnéra indult, a tavaly decemberben megjelent nyolcadik albumukhoz kapcsolódóan. Ennek állomásai között szerepelt a Hajdú Online szerkesztősége, ahol a zenekar „vitorlás hajója” lehorgonyzott egy kicsit: Pásztor Anna és Pásztor Sámuel (Simi) meséltek portálunknak többek között az új album keletkezéséről, a testvérkapcsolatukról, illetve arról, hogy mi hajtja őket 18 esztendő után is. A jó hangulatú beszélgetésben szóba került Anna mosolygyűjtő akciója, melyhez végül e cikk szerzője is hozzájárult egy videóval.

Három év alatt született meg legújabb, immár nyolcadik stúdióalbumotok. Összefoglalnátok az elmúlt három esztendő történéseit? Milyen hatások formálták az Adj Király Katonát! című új lemezeteket?

Simi: A koronavírus-járvány alatt – mint minden létező zenésznek a világon – nekünk is volt egy kényszerpihenőnk, de az az érdekes, hogy épp ebben az időszakban születtek a legvidámabb dalaink, pedig otthon voltunk, és a legkevésbé lehetett látni, mi lesz ennek a helyzetnek a vége. A lemezen hallható „Lábon kihordott szerelmek” című szám például talán az egyik legvidámabb dalunk, amit valaha írtunk. A Covid tematikájára írt „Ha egyszer ennek vége” című dal is pozitív hangvételű. Én személy szerint egyébként tök kellemesen éltem meg ezt az időszakot, mivel vidéken lakom, idilli volt sokáig.

Anna: Ez a Covid-időszak dalszerzőként viszonylag dús alapot adott ahhoz, hogy az ember hozzáfogjon krónikásként a jelenlevő kor megfogalmazásához. Ez nem volt egyszerű, hiszen soha nem látott időket éltünk. Börtönbe zártak embereket itt, meg ott, de hogy 8 milliárdot egyszerre, azért az új volt. Kilátástalannak is tűnt, hogy ez hova vezet. Én szeretek szemkontaktusból, mosolyokból élni, ezért ez a periódus az energiaforrásaimat megcsappantotta. Ez az élethelyzet sarokba szorított engem is, meg az emberiséget is. Amikor már nem volt kiút, az én szabadságvágyam befelé találta meg a szárnyalást, úgyhogy körülnéztem, mi van a pszichémben. Jó nagy kupi volt eredendően (nevet), úgyhogy nagyon ráfért már a lelkemre, hogy elkezdjem azt a gordiuszi csomót kibogozni, ami odabent van. Szerintem ez párhuzamos rezgésben van az egyetemes emberiséggel, ahol szintén a lelkekben van mit kibogozni. Talán az a pár sor az Egyszer véget ér című számunkból idézve, hogy „…ez lehet most nem hiányzott, vagy talán éppen a legjobbkor”, pont erre utal, hogy semmi sem történik hiába. Nem egy kellemes dolog, amin keresztül megyünk, de ennek meg lesz a pozitív hozománya. A reneszánsz is a pestisjárvány után jött, mikor az emberek számot vetettek azzal, amit életnek hívunk, átstrukturálták magukat, és egy gyönyörű felvirágzásnak indult az egész világ. Én ebben hiszek, hogy ez jön most!

Anna, az új lemez kapcsán egy interjúdban azt mondtad, erre az albumra vagy a legbüszkébb. Mi az a plusz, amivel több lett ez a hanganyag?

Anna: Minden lemez után azt mondom, hogy ez a legjobb (hatalmas nevetés). Természetesen vannak albumok, amelyek közelebb állnak a szívemhez, és vannak, amelyek kevésbé. Mindez általában az élethelyzetemhez kötődik. Némelyik lemezt sokkal jobban szereti a közönség, vagy több viszonylag slágergyanús dal van rajta. A szülésem utáni albumok főleg ilyenek voltak, de én abban az élethelyzetben azt sem tudtam, merre vagyok arccal előre, pelenkázás meg gyereksétáltatás közben írtam a dalokat, s az energiáim végén voltam. Így az akkor íródott számok mindegyike emlékeztet kicsit az akkori körülményeimre. Az első nagy kedvencem egyébként a Gyáva forradalmár című album volt, onnan valahogy az összes számot imádom. A legsikeresebb az Ámen!, de amit még nagyon szerettem, az pont a Covid előtt elkészült Indián című lemez, amiben iszonyatos erő van. Az Adj Király Katonát címűt meg azért imádom, mert ez az első album, ami rögtön az elkészülés után már hallgathatóan jó volt, és antibiotikumként működött nekünk is. Tudom, hogy a testvérem nem merte meghallgatni, miután elkészült, de én mondtam neki, hogy ez tényleg jó, hallod?! Megérkeztünk énekhangban, illetve a mi dalszerző párosunk is megérkezett oda, hogy kényelmesen, nyugisan hátradőlve, de még inspirációval tudunk dolgozni. 

Ha már említed, ti nem csak dalszerző páros, hanem testvérek is vagytok. Mennyire tudjátok szétválasztani a szakmát a magánélettől?

Simi: Elég messze lakunk egymástól, úgyhogy mi általában a zene miatt találkozunk. Ugyanakkor nagyon élvezzük egymás társaságát, így aztán most az Álmodj magadnak egy világot című médiaturné ebből a szempontból nagy ajándék számunkra. Alapvetően nagyon ritkán vagyunk ennyit együtt, és most lehet egy csomó átlagos dologról beszélgetni.

Anna: Igen, mi régen is nagyon jó testvérek voltunk, és tudtunk bármit együtt csinálni. Elmentünk biciklitúrákra, űrhajót építettünk, álmokat találtunk ki, forgattunk stop motion filmeket kis katonákkal, szóval mi egy összeszokott páros vagyunk, és nagyon jól el vagyunk egymással. Nem vagyunk erőszakos tesók, nem nyomjuk le a másik torkán a magánéletünket.

A turné címét a lemezen található egyik dal adta, mely egyébként szám szerint öt előadóval készült el. Az Álmodj magadnak egy világot című dalban Sena, Lábas Viki, Papp Szabi, Busa Pista, valamint Agócs Marci működik közre. Milyen szempontok szerint választottad ki a vendégelőadókat?

Anna: Őket nagyon szeretem, és a barátaim. Kivéve Agócs Marci, akivel a felkérés előtt egyszer találkoztam a Szegedi Ifjúsági Napokon (SZIN). A koncertjük után már nagyon jó kedvében találtuk, és ő volt az első fiatal generációs kolléga, aki indokoltnak érezte, hogy kisminkeljem, majd swarowski-kristályokkal és különböző színekkel a fején vonult ki nagyon büszkén.

Simi: Vonult? Az egy kicsit erős kifejezés...

Anna: Hát konkrétan kiesett a konténerből (nagy nevetés), és így született meg a generációs kapocs a két nemzedék között. Visszatérve a dalhoz, szerettem volna, ha kedves és rendkívül tehetséges emberek éneklik. Simi egy minimal-pop alapot teremtett neki, ami teret ad annak, hogy különböző hangok és egyéniségek nagyon jól megférjenek egymás mellett, ugyanakkor ne legyen zsúfolt. Papp Szabit a Supernemből azért hívtam, mert életem főhőse. Az Irie Maffiából Senának és Busa Pistának köszönhetően kapunk egy kicsit a Rhythm and Blues (R&B) fajta ritmikából, rapből. Ezen kívül nagyon szerettem volna egy finom női hangot a dalba, így került képbe Lábas Viki. A már említett Agócs Marcika pedig a következő generáció szórakozási netovábbja. Egyébként szinte csoda, hogy ez a feat létre tudott jönni, ugyanis a lemez leadási határideje előtt tíz nappal írtam meg ezt a számot, és konkrétan kettő napunk volt arra, hogy ezek a viszonylag foglalkoztatott szupersztárok fölénekeljék és a dal elkészüljön.

A médiaturné alatt mosolygyűjtő akcióba lendültél. Mi a célja ennek az kampánynak?

Anna: Nyakon vagyunk öntve a rengeteg negatív hírrel, s szerintem iszonyatosan ki van éhezve a világ a pozitivitásra. Egy kedves mosoly sokat segíthet abban, hogy jól induljon a napunk. Így hát elkezdtem gyönyörű emberektől mosolyokat gyűjteni, amit aztán megoszthatunk a világgal. Olyan jól sikerült az akció, hogy már több mint 140 mosolyt sikerült így levideóznom.

Engedjetek meg nekem egy saját élményt veletek kapcsolatban. Több mint tíz évvel ezelőtt, egy Vekeri Fesztiválon léptetek fel, ahol körülbelül húsz ember tombolt a koncertetekre, de ti ugyanolyan tűzzel játszottatok, mintha egy teltházas Budapet Arénában lennétek. Most, 18 évvel később is ugyanaz a tűz lobog bennetek. Hogyan lehet megőrizni a lelkesedést?

Anna: Alapvetően nekünk volt civil munkánk, amikor bemész, dolgozol tizenakárhány órát, keresel belőle pénzt, de azonnal el is költöd, hogy kigyere belőle nullára. Ehhez képest most olyat csinálunk, amit szeretünk, nem is hívjuk melónak. Ez a mi a hobbink a missziónk, a bulink, ahova járunk. Pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy milyen út vezetett idáig, mert mi a spektrum másik felét is rendesen megéltük. Azt, hogy most már minden nap ezt a csodát megélhetjük, nagyon szépen köszönjük. 

Simi: Szerintem jószerivel csak abból a zenekarból lesz valami, akikről húsz ember előtt játszva is az jön le, hogy nekik nem itt kellene tartaniuk, hanem az arénában játszaniuk. Kell az a fajta élményátadás, amiből aztán elindul a növekedés. Ez az intenzitás valahol egy született dolog, nem mindenki tudja előhívni magából. Mi is akkor indultunk el fölfelé, amikor megtaláltuk azokat a partnereket a zenélésben, akik képesek erre.

Anna: Számunkra az első 5-7 év a húsz emberért való küzdelemről szólt a Fészek klubban. A zenekarra egyébként jellemző, hogy tök jókat tudunk szórakozni a próbákon, de ha már bejön a karbantartató bácsi, akkor összekapjuk magunkat, egész más hőfokon játszunk, ez egyszerűen bármilyen körülmények között ott van bennünk.

Azt mondod az első 5-7 év a várakozásról szólt. Sokan ilyenkor inkább abbahagyják.

Simi: Volt ilyen tagunk is, aki azt mondta, nem lát rációt abban, hogy húsz embernek vagy még kevesebbnek játsszunk.

Anna: Mindenki másfajta indíttatásból akar zenész lenni. Van, aki szeretné megélni a dübörgő sikert, van, aki ezzel nagyon sok pénzt akar keresni, van, aki csajozni akar, mi zenélni szerettünk volna. Nem volt olyan prekoncepciónk, amit a tehetségkutatók gyártanak, hogy a hangos siker a legjobb és az, ha megmondják neked, hogy mit vegyél föl és hogyan viselkedj. Nehéz azért most a gyerekeknek. A Tik-Tok, Insta, Facebook kiválogathatatlan mennyiségű inspirációt ad, amiben nehéz megtalálni magadat, illetve meggyőzni magad arról, hogy jó vagyok. Nekünk könnyebb volt, mert kevesebb ilyet láttunk, a Madonna is olyan messze volt, nem kell nekünk olyan jónak lenni, mint ő. A koncertjeinkre legtöbbször a haverjaink jöttek, ők viszonylag pozitívan jeleztek vissza, így könnyebb volt, de természetesen így sem volt egyszerű elhinni magunkról, hogy mi a színpadra valóak vagyunk. Nekem a sok ruhával és kenceficével jött a metamorfózis, onnantól kezdve nem én voltam, és elhittem magamról, hogy jó vagyok. Aztán megérkeztünk oda is, hogy most már elhiszem, nekem is lehet Pásztor Annának lenni.

Pálfi-Tóth Zoé