Szenvedély kell fotózáshoz, és bennük abból nincs hiány

„Olyat láttatni és úgy, ahogy kevesen.” „A megnyugvás szigete.” „Azt, hogy élek.” E válaszok szenvedélyes alkotóktól hangzottak el a Debreceni Zsidó Hitközség Dísztermében Heller Zsolt folkesztéta kérdésére: mit jelent számukra a fotózás. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői néhány órával azután gyűltek itt össze, hogy a Magyarország 365 című fotópályázat anyagából szabadtéri kiállítás nyílt Debrecen főterén.

Az idén negyedik alkalommal meghirdetett megméretés csaknem 38 ezer beérkezett fényképét elsőként átválogató Kaiser Ottó zsűrielnök szólt arról, hogy szakmai fejlődési úton kissé kikerült a fókuszból az ember, és a legtöbben a technikára, az elkapott pillanatra figyelnek. Hangsúlyozta, fontos lenne, hogy minden alkotónak legyen mestere és megfigyelhesse hogyan közelíti meg a világot, hogyan közöl gondolatot, véleményt. Kiderült, hogy a szakmai mesterein túl ő Köllő Miklós pantomimművésztől és Presser Gábor zeneszerzőtől tanulta meg igazán a fényképezést. – Velük kerültem olyan kapcsolatba a pályám elején, hogy láthattam, ha valaki ekkora energiát tesz valamibe, amekkorát ők, akkor az elkezd alakulni. Ez másképp nem megy – idézte fel.

Megmenekült emlékek

Moderátori kérdésre a fényképezéssel hatéves korában megismerkedő Haris László fotóművész, a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja elmesélte, hogyan kerültek elő több évtized után, korábban elégetettnek hitt 56-os fényképei. Mint mondta, a főváros 8. kerületében, ahol akkor éltek, november 4-ig nem volt harc, bár csak néhány száz méterre voltak a rádió épületétől és a Kilián laktanyától. November 2-án polgári alulnézetből úgy tűnt, győzött a forradalom, az oroszok kivonultak a városból, nyugalom van, ezért a szülei engedélyezték a 14 éves fiúnak, hogy az utcára menjen és fotókat készítsen. Az 1960-as politikai megtorlás idején azonban hírlett, hogy náluk is házkutatást tartanak majd, ezért elégette az összes november másodikán készült kép negatívját és a kópiákat is. Rendetlenségének – ahogyan magáról vallott – köszönhetően néhány fotó megmenekült, és 2000-ben, a régiségek között pakolgatva megtalálta alkotója. A sajtó nyomban felkapta az 56-os események gyermekfotósának történetét, amelyet olvasva egy volt gimnáziumi osztálytárs, jó barát is jelentkezett további, akkor készült képekkel. Így került meg Haris László a forradalmat megörökítő fotográfiáiból összesen 16 darab.

Nem türelem, szenvedély kell

A Magyarország 365 zsűrijének egy másik tagja, Potyó Imre környezetkutató, a 2020-as pályázat díjazottja, az év természetfotósa volt 2018-ban és 2020-ban, valamint rangos nemzetközi megméretések kiemelkedő szereplője érzékletesen beszélt szenvedélyéről. – Kell egy természettudományos alapismeret ahhoz, hogy tudjuk mikor szaporodik a sárganyakú erdei egér, azt, hogy mínusz nyolc fokban is mozognak a hó felszínén, kijönnek, makkokat keresni. Másfél-kétmillió fajt írtak le a tudósok a földön, tehát iszonyúan sok téma van. Magyarországon a tájaink is változatosak, ahová lépek, téma terem – fogalmazott. Hangoztatta, a természetfotózáshoz csak külső szemmel tűnik úgy, hogy nagy türelem kell. Szerinte inkább szenvedély. – Ha szeretünk kint lenni, egyre több új dolgot kapunk a természettől, ami feltölt. Sokszor három-négy órát ácsorgok egy egérlyuk mellett, és várom a kis gombszeműt, de közben vaddisznók mozognak, macskabaglyok hangja hallatszik vagy éjszaka elindulok valamit fotózni, és meglátok egy mogyoróbokrot, ami szépen szórja a polleneket a holdfényben, egy perc alatt elkészülhet egy szenzációs kép. Nyitottnak kell lenni – tanácsolta.

Gyerekkori megvalósult álmok

Az eseményen beszélt egy korábbi díjazott, az extrém körülmények között, gyakorta magasban készült fotóiról ismert Rizsavi Tamás, aki idén már szervezői felkérésre az ítész szerepében válogatott a pályaművek között. A Kossuth téri kiállításon három debreceni fényképész – Derencsényi István, Kiss Annamarie és Vida István Tamás – műve is látható. Ketten a színpadon is bemutatkoztak. Derencsényi István tinédzserkorában Loki-ultraként kezdte megörökíteni a rajongócsoport aktivitásait, majd a meccseket. Tizennégy évig a Hajdú-bihari Napló munkatársaként fotózta a város sajtóeseményeit. Hangsúlyozta, ez fontos tanműhely volt, jó kollégáktól sokat tanult. Majd újra a sportfotózásra fókuszált, ma főként vizes sportok nagy pillanatait örökíti meg, és változatlanul rajong Hortobágyért.

Kiss Annamarie, a Hajdú-bihari Napló fotósa gyerekkora óta fényképez. Elmondta, a megméretésre azért jelentkezett, mert a hétköznapok sűrűjében szükség van olykor másfajta visszaigazolásokra a munkája kapcsán. Hozzátette, a korábbi díjazott vagy a főtéren most kiállított képeket nézve sokat lehet tanulni, inspirálja őt a pályázat.

A magyar fotográfus lóg a levegőben

A Magyarország 365 jelentőségét Kaiser Ottó, így foglalta össze: „a magyar fotográfiának nincsen rendben az intézményrendszere. Nincs rendben a jogvédelme, főleg a szerzői jogoké. Nincsenek honoráriumtáblázatok. A magyar fotográfus, mint olyan, lóg a levegőben. Amikor van egy szakmai hátterem, jogvédelmem, a szakmámnak és nekem van egyfajta megbecsültségem, az engem is rendbe tesz. Ezt pillanatnyilag nem látom. Azért örülök, hogy államtitkár úr /Dömötör Csaba – a szerk./ kitalálta ezt a pályázatot, mert úgy érzem, most többen vagyunk, és meg tudjuk mutatni, hogy itt még mi minden van. Tudom, hogy nem egyszerű ezt rendezni, de ha tömegvonzással próbálunk meg valamit elérni, akkor talán elindulunk a jó irányba”. 

HaBe