Ezer cérnaszállal kötődik minden széphez a debreceni hímző

A Józsai Díszítőművészeti Szakkör vezetője, Bátoriné Gém Eszter négy évtizede hímzi szeretetét a textilszövetekbe. A debreceni népi iparművészt nemrég szellemi, lelki és művészeti örökségének forrásairól kérdeztem.

Néhány héttel ezelőtt a Józsai Közösségi Házban megrendezett szakkör-jubileumi ünnepségen találkoztam Bátoriné Gém Eszterrel. Az akkori sajtóeseményen jobbnak láttam, ha faggatózás helyett teret adok inkább arra, hogy teljességében élje meg munkája negyvenéves gyümölcsét. Akkor is fellépett énekkarával, mellyel a Balmazújvárosi Németek Egyesületének tagjaként magyar és német dalcsokrot is előadtak. Eszter édesapja német származású, így kapcsolódik a német gyökerű énekes közösséghez, s általa a Balmazújvárosi Németek Egyesületéhez.

A róla és az egyesületről megjelent újságcikkek hatalmas kötetben pihennek a közösségi ház zongoráján, külön albumban sorakoznak az oklevelek és minden elismerés, amit Eszter és szakköre kapott az elmúlt évtizedekben. Az ünnepi tárlaton annak a viseleti gyűjteménynek néhány darabja is megcsodálható, mely a később sok mindent meghatározó kórházi ágyon készült. Találtunk olyat is, amely az elmondása szerint gyorsan, egy hónap alatt készült el, szemben a református gyülekezet számára kivarrt úrasztala-terítő, ami egy teljes év munkáját őrzi.

Sohase unatkozott

– Életemben még két percet sem unatkoztam – magyarázza beszélgetésünk elején, amikor igyekszem – először – legalább időrendi sorrendbe helyezni mindent, ami érdemben a nevéhez köthető. A betegségével kezdődött szinte minden. 1982-ben komoly műtéten esett át, majd a Hajdú-Bihar Megyei Sztómás Egyesület vezetője lett, egészen eddig az esztendőig. Az egészségi állapota ágyhoz kötötte, nehezen tudott megbékélni a helyzettel, de mivel a húga javaslatára az édesanyja már akkor a Volán-szakkör tagja volt, házhoz, pontosabban betegágyhoz ment az új esély.

Textilt és a közösséget összetartó öltések

Annyi ereje sem volt, hogy a könyvet megemelje, amikor az anyukája a kezébe adta az első anyagdarabot, és annyit mondott: varrd ki! Ennek a gondoskodó szövetségnek régi hagyománya volt közöttük. Majdnem tíz év korkülönbség van közte és az öccse között, és mivel ezt a terhességet az édesanyja nagyon nehezen viselte, sok munka maradt Eszterre, mint legnagyobb gyermekre. Amikor felső tagozatos lett, már nemcsak a munkát és a felelősséget osztotta meg vele az édesanyja, hanem igazi társakká is lettek.

Három és fél év van közte és a húga között, de Eszter az, akire a háztartásban is mindig száz százalékosan lehetett számítani. Szövetségük az édesanyjával ekkor tetőzött, de a már említett műtét utáni időszakban erősödött meg leginkább. – Reggelente bejött a kórházba, az ágyam mellé ült, öltögetett, megigazította a párnámat, délutánig velem maradt, majd hazament – idézi fel Eszter az emlékezetes pillanatokat.

Befogadta a Volán-szakkör közössége is annak ellenére, hogy a sztómások mindennapjait abban az időben még nem  könnyítették meg a modern gyógyászati eszközök. 1982-ben nyertünk egy szövőszéket, addigra édesanyám ennek a szakkörnek már oszlopos tagja lett, elkezdte a hímzőszakkör-vezetői képesítés megszerzését, és vezette a józsai hímző kört is – emlékszik vissza Eszter a fontos fordulópontra. Iratkozz be, tanulj meg szőni – mondták neki a tagok, mivel ő lakott legközelebb a szövőtanfolyam helyszínéhez. Így lett Józsán szövőszakkör, és lett ő a vezetője.

Édesanyja nagyon korán, már 1984-ben megbetegedett, és mert a józsai hímzőkör taglétszáma a halála után több okból is megcsappant, Eszter eldöntötte: nem hagyja széthullani a közösséget, inkább összevonja a városrész kisebb népművészeti csoportjait. Az ehhez szükséges képesítéseket hosszú évek alatt szerezte meg.

Továbbadandó örökség

Eszter családját fia, lánya és négy unokája alkotja, igaz, a legnagyobbat köztük nem hímzésben, hanem kémia, fizika, és matematika tantárgyakban fejlesztette a közelmúltban, mégsem fél attól, hogy tanítványok nélkül a semmibe vész tudása. A kisebbik, nyolcéves unokában és a józsai közösségének tagjaiban is lát hajlandóságot mindarra, amin az elmúlt negyven évben fáradhatatlanul dolgozott. A tudás továbbadására tehát úgy tűnik, hogy lesz lehetőség – összegez Eszter, de kell, hogy a következő vezetőnek a családias légkör és a népművészet iránti alázat egyformán fontos legyen.

Életet is kapott a tudással

Úgy érzi, édesanyja hihetetlen hiányt hagyott maga után, így csaknem tíz évig nem is nyúlt a munkáihoz. A fájdalmon, amelyet a szeretett személy elvesztése okozott, némileg az enyhített, hogy anyja népművészeti öröksége múzeumi gyűjteménybe került, ahol majd Eszter is szeretné a maga munkáit tudni, amikor eljön az ideje.  

SZD