Titokzatos dolog zavarta meg a Csokonai Színház csendjét

Szokatlan jelenségre lett figyelmes a Csokonai Színház nézőtéri ügyelője április 6-án reggel a teátrum titkárságán. Épp a postai küldeményeket válogatta a szinte üres színházban, mikor hirtelen rémisztően hangos, vészjelzéshez hasonló hangokat hallott az operatagozat művészeti titkárának számítógépe felől. Közelebb lépve a géphez, a kijelző hirtelen felvillant, és egy szöveges üzenet jelent meg a monitoron. Az egyébként roppant nyugodt vérmérsékletű, a nézők meglepő kéréseit mindig higgadtan kezelő nézőtéri ügyelő nagyon megijedt, mert a Csokonai Színház spiritualitásra nyitott kollégái korábban is jelezték, hogy az egykor volt színésznagyságok, rendezők, írók, de kellékesek és a kalapos mesterek sem tudtak megválni a patinás épülettől. A felelősségteljes munkatárs elmondása szerint hosszú pályafutása alatt nem történt még hasonló eset – olvasható a Csokonai Színház honlapján.

A színházi számítógépen talált üzenetet meg is osztották.

„Azt mondják, a kor előrehaladtával egyre jobban meglátszik a külsőn, hogy érzi magát lelkileg az ember.

Százötvenöt éves vagyok és hetek óta elképesztően magányos.

Látszik?

Legszívesebben megkérdezném a Kossuth utcán sétáló embereket.

Kevesen járnak most errefelé. Sokuk maszkot visel. Legtöbbjük rám sem néz.

Néhányan bámulnak csak felém a buszmegállóból, amíg várakoznak munkába menet.

Mintha ilyenkor egy mélyet sóhajtanának.

Százötvenöt év. Ennyi sok évvel a hátam mögött is izgatottan vártam az ideit. Kicsit szorongva is, mint aki egy nagy műtétre várakozik. Tudtam, hogy nagy változás következik be az életemben, hiszen teljesen kiürítenek majd itt mindent, az utolsó függönyrojtig, hogy elkezdődhessen a nagy felújítás. S mit hoz az élet: mégsem csak ettől lesz ez az év emlékezetes.

Aki ennyit élt már, az semmin sem csodálkozik, gondolhatnátok, s hát nem is csodálkozom, de hogy ilyet még nem éltem, ezt a kényszerű magányt és kiüresedettséget, mint most, a járvány kezdete óta, azt is elhihetik nekem. Még a híres-hírhedt spanyolnátha idején sem állt le a színház. Az iskolák ugyan bezártak szeptember utolsó napjaiban (1918-at írunk), október végén újra nyitottak, aztán újra bezártak, de a mozielőadások, egy órás takarítási szüneteket beiktatva működtek, a színház pedig mindössze arra kapott tiszti főorvosi javaslatot, hogy napi egy előadásnál ne játsszon többet. Milyen hihetetlenül hangzik ez ma! És így képzeljétek: a spanyolnátha-járvány kellős közepén a magyar király feleségestül Debrecenbe látogat! Október 23-án délután 4 órakor, mikor a színház épületébe lépnek az ünnepi fogadóműsorra, már túl vannak a Szent Anna templom, a Nagytemplom meglátogatásán, túl azon, hogy a téren a városi dalegylet előadásában meghallgatták a Himnuszt, túl azon, hogy az erre elérzékenyült Zita királynő elmorzsolta arcán a szeméből előtörő könnycseppet, túl azon, hogy egy (talán fizetett?) koldus a tömegből előtörve kezet ráz a királlyal, s túl vannak az Egyetem avatóünnepségén (ezért jöttek). Mindenhol tömeg fogadja őket. A csokorátadó úrhölgyek egy fotó kedvéért tucatnyian szorulnak egymás közelébe.

Nálunk itt, délután négykor felgördül a nagyszínpadon a függöny, kezdetét veszi a jótékonysági hangverseny, Balthazár Kató előadja a Debrecen hódolata című alkalmi költeményt, mely Dr. Kőrösi Kálmán tolla alól gördült elő, közben hetven lelkes önkéntes statisztál a színpadon. Aztán jön Paulay Erzsi a Nemzetiből, s kik is voltak még? A koncertre emlékszem, zongora, hegedűvel, és a végén, persze, a szintén ez alkalomból írt és megzenésített Király-himnuszra, az egyesült dalárdák bájos előadására. A királyi párt ezután az állomásra kísérik. S milyen hihetetlen ez is: pár hét és a király megszűnik királynak lenni, pár hónap, és a spanyolnátha megszűnik járványnak lenni.

Minden elmúlik egyszer.

Én nem akarok elmúlni.

„A csókról, erről az egyről nem mondunk le! Még akkor sem, ha bele kell halni!” – jut eszembe a Debreceni Újság egyik publicistájának írása ezekből az időkből, mikor a járvány miatt hatóságilag be akarták tiltani a csókolózást.

Én nem akarok semmibe belehalni.

Itt állok, egy járvány közepén, egy felújítás küszöbén. Izgulok.

Nem, nem fiatalító műtét lesz ez, mint a hollywoodi színésznőké.

Akinek ennyi emléke van, az nem lehet többé fiatal.

Méltóságot kapok az éveimhez, én így fogom fel.

Cs. Sz.”