Rabtábor volt, ma maga a szabadság színtere a hajdú-bihari Árkus – fotókkal

Hajdú-Bihar vármegye országosan is népszerű települése, Hortobágy az év minden időszakában látogatók ezreit vonzza. Alig 10 kilométer távolságra a községtől azonban mintha egy másik valóságba csöppent volna portálunk néhány nappal ezelőtt. A karikás ostor csattogása helyett időtlen csend, a természet turisztikai értékű pompája helyett egy hetvenéves kényszermunkatábor megrázó emlékhelyéhez érkeztünk az elnéptelenedő települések új fejezeteként.

– összegeztünk, amikor megpillantottuk a bokorba biggyesztett, rozsdás várostáblát: Árkus.

Első pillantásra nem sok nyomból enged következtetni az utcakép, a mezőgazdasági épületeket és a romos vályogházakat elhagyva egy olajoshordóból kiugató, láncra vert kutya és néhány egykedvűen korzózó liba az első üdvözlőnk, majd néhány méterre a gazdaságtól hatalmas magtár tárul elénk. A településen hetven évvel ezelőtt több mint 830 ember szenvedte végig a kényszermunkatábor borzalmait, a történelem ezen sötét időszakára ma már csak egy 2002-es emléktábla és néhány koszorú emlékeztet az akkor a deportáltak szállásaként működő magtár romos homlokzatán.

Szálló a Fehér Ökörhöz

Igaz, a jelent feltérképezni érkeztünk ide, az elhagyatottság azonban szinte megköveteli, hogy a múltba tekintsünk, más lehetőségünk ekkor még egyébként sem nagyon akadt, mivel az első fél órában senkivel nem találkoztunk a környéken.

A Telepesek Társadalmi Múzeum Alapítvány honlapján találtunk hiteles információkat az itt történtekről. A portál szerint az Árkusi Állami Gazdasághoz tartozó kis major 1950 nyarán vált kényszermunkatáborrá, az első rabszállítmánnyal száznégy család érkezett Zala, Somogy és Baranya határ menti falvaiból, és zsúfolódott össze a telep szélén álló U alakú juhhodály egyik szárnyában.

A kisgyerekekkel érkezők egy részének a gazdaság barakkjában és a magtár melletti kis, párhuzamos házsor kiüríthető épületeiben szorítottak helyet. A hortobágyi táborok között Árkus adott helyet a legtöbb − összesen 19 − görögnek, akik a negyvenes évek végén menekültek Magyarországra. Voltak itt arisztokraták, görög szabadságharcosok, a keleti végeken élő protestáns szegények és tehetősebb gazdák, katolikus falvakból való parasztcsaládok, deklasszált főhivatalnokok, értelmiségiek és egykori csendőrök. A tanulmány szerint rendszerhű kommunista is akadt a táborlakók között, sőt, sajátos csoportot képeztek a szegediek. Valamennyien 1945 előtti − többnyire idős − katonatisztek voltak, akiket az egymás közt Szálló a Fehér Ökörhöz címmel elnevezett marhaistállóba szállásoltak be. Mint írják, a visszaéléseknek és kegyetlenkedésnek külső hatósági beavatkozás vetett véget.

Mielőtt túlontúl valósághűvé kontúrozódna lelki szemeink előtt Árkus múltjának ezen tragikus szakasza, életjelet ad magáról a major. Kirilla Csaba és Való Judit, a település egyetlen lakói takaros házuk kerítése mögül köszöntenek, majd kávéval kínálnak bennünket. Elfogadjuk. A vármegyeszékhelyről talán még különösebb ide, a rokonszenves világvégére érkezni – nyugtázzuk, míg az ötgyermekes család két legkisebb tagja cipőt húz a fogadásunkra. Közben a családapa beszél Árkus közelmúltjáról. Megtudjuk, hogy nem is olyan rég vált magányossá a környék, a nyolcvanas években még üzemi konyha és bolt is működött a halászok lakta településen. A lakók azóta mind kihaltak.

Jövőbe mutató mindennapok

Csaknem húsz éve élnek itt, marhával, disznóval, libával, kacsával, csirkével, egyszóval állattenyésztéssel foglalkoznak, saját vágóhidat üzemeltetnek. Korábban az egyik hortobágyi szolgálati lakásba szerették volna őket áttelepíteni és ahogy Csaba fogalmaz, a földdel tenni egyenlővé a majort, a család azonban nemet mondott a zsúfolt civilizációra.

– kapcsolódik be a beszélgetésbe Roli, a 26 éves fiú. Öt gyermek van, egy lány Németországban, a két nagyfiú Lentiben él, míg Roli és a 23 éves Máté teljes értékű munkaerőként dolgozik a családi gazdaságban, bár kérdésünkre leszögezik: mindezt nem munkaként fogják fel. – Szinte a semmiből kezdtük, ma már hajnali 5-től éjfélig tart a nap. Az etetés után begyújtunk, levágjuk és széthordjuk a jószágokat, délután ganézunk, este megint vágunk – sorolják. Felidézik azt is, hogy Árkuson felnevelkedni is életre szóló élmény volt, sokat bújócskáztak például a fent említett, rabszállásként működő magtárban és a többi gazdasági épület környékén. Ők sem költöznek el innen, mondják rámutatva a két szomszédos házra, amit saját kezükkel újítanak fel – nem titkoltan a későbbi családalapítás céljából.

A készséges, de láthatóan dologra kész Kirilláékat nem tartjuk fel tovább. Hazafelé kutatjuk a múzeumi portál Árkusra vonatkozó leírását, amiből kiderül, hogy a telep egyik szélén elterülő kis erdőt és a néhány nagyra nőtt nyárfát is a rabok ültették hét évtizede, ahogy a telep másik szélén, az Árkus folyó és a Nyugati-főcsatorna kereszteződésénél kialakított vízmű is emlékeket idéz: ezen dolgoztak a rabok annak idején. Összeszokott kollégák között is elfogyhat időnként a szó, ahogy velünk történt, miután megfogalmazódott bennünk: