Huszonnyolc debreceni életét mentette meg a lengyel falu polgármestere

A závadkaiak tettét a jövőben emlékhely is őrizheti.

BDR Média

A Cívishír szerkesztőségébe látogató huszár hagyományőrzők

Forrás: Cívishír

Egy igen nemes céllal, a kis-lengyelországi vajdaságban lévő Zavadka nevű településről érkezik december 18-án delegáció Debrecenbe. Az önkormányzati küldöttséget a cívisváros vezetése fogadja, és a felek minden bizonnyal egy megállapodást is tető alá hoznak.

Miről is van szó? Röviden: a Hajdú-Bihar Vármegyei Huszár Hagyományőrző Egyesület tagjai tudomására jutott, hogy az első világháború elején a mindössze néhány száz fős Zavadka falu akkori elöljárója, Kazimierz Kowalski segítségével és közbenjárásával menekült meg 28 debreceni huszár úgy, hogy elrejtette őket a település melletti völgyben. A huszár hagyományőrző egyesület felkarolta az ügyet, megkereste Puskás Istvánt, Debrecen alpolgármesterét, aki támogatásáról biztosította a huszárokat, majd az egyesület három tagja, Szabó Gábor zászlós, Csontos János hagyományőrző huszárszázados és Adorján Csaba hagyományőrző őrnagy, valamint egy tolmács október elején ellátogatott Zavadkába.

Szándékuk szerint tavasszal emlékhelyként jelölnék meg az 1914-ben megmenekült debreceni huszárok megmenekülésének helyét, és ezt készítették elő a kis-lengyelországbeli faluban.

Oda magukkal vitték Debrecen városának üdvözletét, ajándékait és meghívását. De nézzük a történetet az elejétől, a Zavadkában járt három debreceni huszár elbeszélésével repüljünk vissza 1914 augusztusába, Debrecenbe.

Pénzt is ajánlottak az oroszok

Az első világháború elején Debrecenben is jelentős mozgósítás zajlott. 1914 augusztusában bevagonírozták a huszárokat azzal, hogy Szerbiába mennek. Miután azonban az oroszok betörtek Lengyelországba, és már veszélyeztették az Osztrák-Magyar Monarchia északi határvidékét jelentő, ma lengyelországi területen lévő településeket, változott az úti cél, és a debreceni huszárokat oda vitték. Debrecen városa, a feleségek, a rokonok, a város vezetői cigányzenekarral búcsúztatták a legényeket annak ellenére, hogy háborúba indultak, hiszen a köztudatban az volt, hogy mire lehullanak a falevelek, a katonák hazajönnek. Ez azonban nem így történt. Négy évig tartott a világégés, vereségeket szenvedtek a monarchia katonáiként harcoló magyar csapatok.

Maradjunk azonban a Galíciába küldött debreceni huszároknál. Az oroszok az ősz folyamán jelentősen előrehaladtak Galíciában, és az ezred feladata volt, hogy mivel a jóval nagyobb csapattesttel mozgó oroszok térnyerését megakadályozni nem tudták, legalább lassítani próbálják. A manőverezéshez felderítők kellettek, amire a második honvédhuszár ezred egy szakasza vállalkozott. A felderítéssel gyakorlatilag ellenállás nélkül hatoltak előre a településeken, könnyedén ejtettek foglyokat, és ez fel is tűnt a szakasz vezetőjének. Így csak akkor viselkednek a katonák, ha jelentős túlerő van a hátuk mögött. Ez be is bizonyosodott. A magyarok parancsnoka hívta az elöljáróját, hogy csapdába kerültek, és menekülniük kell.

A debreceni huszárok a soproni huszárokkal közösen végezték a felderítést és az elfogást. Megbeszélték, hogy kitörnek, és külön útvonalon menekülnek el a faluból.

A debreceni huszárok nagy viszontagságok árán a kis-lengyelországi, a Dunajec folyó partján lévő Zavadka településre értek, és ott vált számukra nyilvánvalóvá, hogy körbe vannak zárva, külső segítségre lenne szükségük. Erre érkeztek a falu lakói, élükön a főbíróval, a mai értelemben vett polgármesterrel, Kazimierz Kowalskival. Felajánlották, hogy elbújtatják őket.

A lovakat körbevették szénával, szalmával, ami nem volt feltűnő, mert nekik is voltak lovaik. A huszárok életét úgy lehetett megmenteni, hogy a Dunajec melletti szakadékban lévő kicsi házikóban élő szellemi fogyatékosnak mondható fiatalemberrel és édesanyjával megbeszélték, a magyar katonákat ott helyezik el, az ellátásukról pedig a falubeliek gondoskodnak. Öt napig bújtatták a debreceni huszárokat, akik felkészültek arra, hogyha kell, megvédik magukat. Erre azonban nem volt szükség, mert az orosz csapatok lakatlannak látták a környéket, nem mentek a házikóhoz, és továbbálltak. Öt nap után a debreceni huszárok magukat kipihenve visszatértek az ezredükhöz. Tehát 28 huszár annak köszönheti az életét, hogy Zavadka polgármestere és lakosai elbújtatták, megmentették őket annak ellenére, hogy az orosz csapatok vezetője pénzjutalmat ajánlott fel a falu lakosainak, hogyha valaki nyomra vezeti őket, de senki nem árulta el a magyarok hollétét.

Huszárruhában templomban, iskolában

Mikor ezt a történetet felfedeztük, megkerestük Debrecen város vezetőségét, személyesen Puskás István alpolgármestert, és elmondtuk neki a történetet. Kértük, írjon egy levelet annak érdekében, hogy mi ezt az emlékezéssorozatot elkezdhessük. Október elején elutazunk Zavadkába, találkozunk a mostani vezetőkkel, elmondtuk nekik, hogy milyen közös történelmi emlékre bukkantunk, és szeretnénk, ha arra közösen emlékeznénk. Szeretnénk a szakadék környékén egy emlékoszlopot állítani vagy emlékkővel megjelölni a helyet a Dunajec folyó partján

folytatták a történetüket a Cívishír szerkesztőségében a Zavadkában járt huszárok. – Ezt hallva Puskás alpolgármester levelet írt, hogy támogatja a Magyar Királyi 2. Honvéd Huszárezred Hagyományőrző Egyesületének tevékenységét, és ezt a levelet, könyvekből, a városunkat bemutató kiadványokból álló, kellő mennyiségű ajándék kíséretében mi el is vittük Lengyelországba. Megfelelő előkészítés után megérkeztünk a kis-lengyelországi településre. Zavadkán Andrzej Sramek polgármester programokkal fogadott bennünket. Kazimierz Kowalski polgármesterelődjéről Andrzej kiderítette, hogy gyermektelen volt, minden vagyonát a lengyel egyházra hagyta. Ez megkönnyíti majd az emlékhelylétesítést. A kint tartózkodásunkkor a katolikus templomban misén vártak bennünket. Felejthetetlen élmény volt. A misét egy fiatal pap celebrálta a jelenlévő körülbelül 100 embernek, köztük 20-30 gyereknek. Huszáregyenruhánkban, karddal az oldalunkon vettünk részt a misén, és a végén mi is szót kaptunk. Ott lengyelül felolvastuk az 1914 decemberi történetet.

A szertártás után egy idős pap kérte, feltétlenül menjünk be a parókiára. Bent aztán elmondta, csodálja ezt a történetet, és nagyon örül is neki, mert a mai világban ez a kategória és ez a szó, hogy hála, már egy picit kikopott az emberek egymás közötti együttműködéséből.

Utána Zavadka kultúrházába mentünk, ahol egy önkéntes egyesület tagjainak vetítéssel egybekötött előadáson mutattuk be huszár hagyományőrző tevékenységünket, és adtunk át huszárokról szóló ajándékkönyveket. Ott derült ki, hogy a kultúrház vezetőjének családjában volt Kazimierz Kowalski. Másnap reggel a helyi iskolába mentünk, és az iskola összes gyerekének tarthattunk előadást az intézmény tornatermében. Tudtak rólunk, hogy kik vagyunk, hiszen előző nap már közülük többen voltak a templomban, este a kultúrházban. Bemutattuk nekik az öltözetünket, a kardot és a felszerelésünket. Kértük az igazgatónőt, hogy a debreceni huszárok első világháborús zavadkai történetét a mostani huszárok képeivel szemléltetve tegyék ki az iskola tablójára, hogy a gyerekek megismerhessék felmenőik hős cselekedetét. Délelőtt a járási központ közigazgatási vezetőjével is találkoztunk. Átadtuk Puskás alpolgármester üdvözletét, és hivatalos meghívását Debrecenbe.

Természetesen voltunk azon a helyen is, ahol 1914 decemberében a debreceni huszárok megmenekültek az orosz fogság elől. Ott turistaút vezet keresztül, így az emléktáblát, keresztet vagy kopjafát, amit majd a megállapodásunk szerint tavasszal fel fogunk állítani, sokan láthatják.

A barátság egyik gyöngyszeme

Puskás István alpolgármesternek felvetettük, hogy gondolkodott-e a városvezetés abban, hogy Debrecen város valamelyik díját posztumusz odaítélje a 28 debreceni huszár életét 1914-ben megmentő zavadkai polgármesternek, Kazimierz Kowalskinak. – Amennyire én emlékszem, sajnos a városi díjakat posztumusz nem adományozzuk, talán itt a díszpolgári cím lehetne a releváns. Azt gondolom, egy elismerő oklevéllel azonban mindenféleképpen ki lehet mutatni ezt a gesztust. Érkezik a delegáció, fogadni fogjuk őket. A meghívólevelet is eljuttattam a polgármester úrnak a huszárdelegáció által. Itt a város életét érintő nagyon nemes epizódról szól a történet, és abban éppen a humanitásról, az emberségről van szó, az pedig mindig aktuális. Ezeket a történeteket életben kell tartani, újra és újra el kell mondani, hogy tanuljunk belőle saját magunk okulására is. E két szempont miatt természetesen mi is ott vagyunk ebben a történetben, nagyon örültem, amikor megkerestek a huszárhagyományőrzők a felvetésükkel, és számomra is egy nagy felfedezés volt ez a történet – válaszolta a Cívishír kérdésére Puskás István.

Az alpolgármester arról is beszélt, hogy a jövőbeni közös gondolkodás majd kiforralja azt, hogy hogyan alakul ennek a történetnek az emlékezete, amiben jelen vannak a történelmi léptékben és jelen pillanatban is nagyon baráti és nagyon intenzív lengyel-magyar kapcsolatok is. Ez a történet pedig megint csak egy jó példa a híres, sokszor meg is énekelt lengyel-magyar barátságra.