Fekete Károly: „Az ünnep lehetővé teszi, hogy békességben gondoljam át a háborús helyzeteimet”

Míg az előző években a járvány miatt fogtak össze, idén az orosz-ukrán háború kirobbanásakor kezdtek azonnal munkához látni a határ menti gyülekezetek. Minek köszönhető az ott bizonyított szervezettség?

Az előző évek sem voltak könnyűek, nagy mélypontokat éltünk meg, de míg a betegségből fel lehet gyógyulni, a háború, amiről szintén nem tehet a lakosság, gyakran civil áldozatokat is szed. A mi egyházkerületünk gyülekezetei annak a 140 kilométeres határszakasznak a mentén élnek, ami Kárpátaljával határos. Miután február 24-én kitört a háború, 25-én, még a hatóságok érkezése előtt munkához láttak az oda tartozó lelkipásztorok és a gyülekezeti tagok. A lelkipásztorok és a polgármesterek együtt tették a dolgukat, míg a gyülekezeti tagok gondoskodtak az élelemről és a meleg ruházatról, ellátták az érkező édesanyákat és a gyermekeiket.

A presbiterek a temetői favágástól a parókiakertek megműveléséig és a bibliaórákig egyébként is szervezett csoportokként tevékenykednek a templomban és a templomokon kívül is. A háború kirobbanása óta még nyilvánvalóbb, hogy a gyülekezetek hadra foghatók, ha segítségnyújtásról van szó, és az is kiderül, kik azok a vezéregyéniségek, akik irányítani is tudnak. Én is Szabolcs megyében születtem, és meggyőződésem, hogy összetartó és jóindulatú emberek élnek ebben a régióban. A nagy árvizek miatt a Felső-Tisza vidékén élők már edzettek lettek abból a szempontból, hogy miként kell felkarolniuk egymást. Jelenleg a karácsony előtti gyűjtést szervezzük, ennek egyébként nemcsak ebben az esztendőben, hanem minden évben része az is, hogy a kárpátaljai testvéreinket támogatjuk. A háború páratlan mértékű és eredményű megmozdulásra ösztönözte a híveinket, akikben erős szolidaritás is kialakult, mivel ezeken a határátkelőkön nemcsak a magyar családok jöttek át, hanem ukránok is, és Kijevben tanuló külföldi diákok is menekülni kényszerültek. Először azt gondoltuk, ez egy villámháború lesz, ami néhány nap alatt lecseng, de nem így történt.

Az októberi római zarándoklaton püspöktársaival nemcsak Ferenc pápával találkozott, hanem fontos egyházdiplomáciai megbeszéléseken is részt vett. Hogy tekintenek a Vatikánban a szomszédos háborúra annak fényében, hogy két ortodox ország között alakult ki konfliktus?

Látogatást tettünk Kurt Koch bíborosnál, a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsának elnökénél, és találkoztunk Habsburg-Lotharingiai Eduárddal, Magyarország szentszéki nagykövetével is, akikkel beszélgetve szóba került a háború is. Ahogy mi, ők is a békesség óhaját fejezték ki, és ők is úgy gondolják: nincs igazságos háború. Meg lehet ideologizálni, de bibliai alapon, az istenhittel élő ember számára nem a háború a megoldás. Egyetértettünk, és megerősítést kaptunk abban, hogy a két ortodox hiten lévő nagy testvérnépnek meg kellene érteniük egymást. Ebben erősödtünk meg. Ferenc pápa álláspontját ismerjük: a Vatikán akár közvetíteni is hajlandó lenne a béke érdekében.

Az ajándék már önmagában sokat elárul, amit a püspöktársaival a szentatyának vittek. Mi az üzenete annak, hogy II. János Pál egyháztörténeti jelentőségű debreceni látogatását tartalmazza az átadott album?

II. János Pál pápa az 1991-es debreceni látogatása alkalmával személyesen koszorúzta meg a Gályarabok Emlékoszlopát. Ezzel régi egyháztörténelmi görcsöket oldott fel, és a kiengesztelődés koszorújával új irányt szabott a magyar keresztények közötti testvéri viszonynak, és elősegítette a megbékélés folyamatát. Mint ismert, a 17. században, az ellenreformáció korában nagyon megromlott a két felekezet viszonya, a hitük miatt perbe fogott protestáns prédikátorok és tanítók közül sokan meghaltak a fogságban, és a gályarabságból sem tért vissza mindenki. A pápai gesztus azért is fontos volt, hogy segítsen bennünket, reformátusokat abban, hogy átgondoljuk a katolikus egyházról alkotott képünket, és ne a 16-17. századi ellenreformációs sémák emlegetése történjék, miközben már a második vatikáni zsinat után élő katolikus egyházzal kell megtalálnunk a közös szolgálat lehetőségeit.

Az évet meghatározta Melius Juhász Péter püspök halálának 450 éves évfordulója is. Milyen jelentősége van szellemi hagyatékának, és hogyan emlékeznek meg róla a reformátusok Debrecenben?

A 16. század derekán felfokozott érzelmek töltötték be Tiszántúl református lelkipásztorait. A Szentháromság egy, igaz Istenben hívők és a szentháromságtagadók között késhegyig menő viták zajlottak. Meliusnak a Szentháromság-tanért való kiállása kellett ahhoz, hogy a magyar reformációt ne zilálja szét a szentháromságtagadó irányzat. Ha ez az irányzat győzött volna a 16. században, akkor elszigetelődtünk volna a keresztyénség nagy családjától, így viszont benne maradtunk, megerősödtünk, életet kaptunk, és most ezért négyszázötven év távolából hálát adhatunk. Melius vallotta, hogy az Isten Szentírásban megmutatkozó lénye és annak gazdag megnyilvánulása lenyűgöző. Ezért megbicsaklik minden emberi szó, ami Isten páratlanul komplex lényének, a titkok titkának a visszaadására vállalkozik. Ez a felismerés ma is tiltakozást szül Isten nagyszerűségének hamis leegyszerűsítése ellen. Nemrég derítették ki, hogy Melius negyvenéves korában halt meg 1572 decemberében, így biztossá vált, hogy 1532-ben született. Erre a kettős évfordulóra emlékezve, decemberre három ünnepi alkalmat szerveztünk. A Melius Juhász Péter Emléknapok első programjaként a napokban bemutatták a Kálvin Kiadó gondozásában megjelent A Könyvek című négy kötetes kiadványt, mely egészen új megközelítésben, regényszerű formában mutatja be a Bibliát. Rendeztünk kamarakoncertet is, melyen többek között Huszár Gál énekeskönyvéből hangzottak el énekek a Nagytemplom kistermében néhai Kobzos Kiss Tamás tanítványa, Csörsz Rumen István előadásában. A harmadik programunk egy tudományos konferencia lesz a Református Kollégiumban. Az emlékülésen Melius életművéről kerekasztal-beszélgetést rendezünk, megnyitjuk az emlékkiállítást és bemutatjuk a Hitviták és könyörgések című, Melius-műveket tartalmazó kötetet.

Hogyan összegzi és miként szeretné lezárni ezt az évet?

Sűrű és munkás esztendő van mögöttem sok elvégzett feladattal és sokféle szolgálattal, ami állandó lelki-szellemi jelenlétet igényelt. Több, 2016-ban indult beruházás, építkezés lezárulásának időszakában vagyunk. Az országos óvodaépítési program 23 tiszántúli helyszíne közül tizenhetet már átadtunk, ezek az ünnepi pillanatok teljes odafigyelést igényelnek. A Tiszántúlon négyszáztizenhat református gyülekezet van, ebben az évben is nagyon sok helyen szolgáltam, ami sok örömöt és kötelezettséget adott. A befejezett fizikai munkálatok után mindenhol a lelki építkezésre biztattam a híveket a hálaadó istentiszteleteken. Ebből érkezem meg az adventi időszakba és a karácsonyba. Az ünnep meghittsége már jó előre eltölt örömmel és várakozással, hiszen ilyenkor én is a családommal lehetek, akiket nagyon szeretek. A Nagytemplomban szenteste és óév este is én leszek a szolgálattevő, ami az egész évre felteszi a koronát. Nálunk a karácsony bensőséges családi ünnep, amikor együtt öltöztetjük fel a karácsonyfánkat, elolvassuk a szenteste történetét, éneklünk, és vacsora után bontjuk ki az ajándékokat. Hagyományosan a két ünnep között ünneplünk tovább a barátainkkal, összefoglaljuk az évet, és készülünk az újra. Ebből is látszik, ahogy mondani szokták:

A nehézségek ellenére milyen lelkiséggel érdemes az idei ünnepre készülnünk, hogy ne a veszteség, hanem a bőség érzésével éljük meg az év végét?

A szívszorító háborús képsorok rám úgy hatnak, hogy más viszonyítási pontot adnak a saját helyzetem értékeléséhez. A képernyőn keresztül láthattunk ukrán családokat, akik összeszedik egy-két bőröndbe a dolgaikat, vagy egy autóba zsúfolják a menekítendő családot, és elindulnak valamerre. Nekünk, akik csak nézzük ezeket, el kell gondolkodnunk, hogy mi az, ami számít, és mi az, ami lényegtelen. Nekem ezek a képsorok az életem és helyzetem biztonságára, élhetőségére, békességére hívják fel a figyelmemet. Milyen nagy ajándék a „minden rendben van” állapota! Ennek megléte nem is olyan természetes, hanem inkább öröm és hálaadás forrása. Nagyszerű dolog az, amikor az ember megérzi, hogy Isten nagy világrendjében az ő parányi élete is a helyén van, és úgy funkcionál, ahogyan kell, egyszerűen élhetem az életemet.

Talán nem tévedek azzal, hogy a jóérzésű emberek karácsonykor sem tudják elfelejteni a tényt, miszerint hatalmas pusztítás zajlik, milliók életét tönkretéve a határon túl.

A háború pusztítása tragikus valóság. Mi most még csak szemlélők vagyunk, és le kell vonni a tanulságokat: mik az értékeim, miből tanulhatok, miben változtathatok, hogyan értékelhetem jobban a másikat, vagy hogyan becsüljem meg azt, amim van. Az ünnep abban segíthet bennünket, hogy olyan mélységű dolgokra is gondolunk, amiket a mindennapok hajszájában nem szoktunk megengedni magunknak. Túlságosan sokszor áldozatul esünk a személyes kapcsolatainkat folytonosan károsító békétlenségnek. Az ünnep és az új év kezdete olyan hozzáállásbeli változást hozhat, ami segít bennünket szembenézni önmagunkkal és a helyzetünkkel.

Míg a szomszédban háború dúl, az ünnep megadja annak a lehetőségét, hogy békességben átgondoljam azokat a saját háborúsnak ítélt élethelyzeteimet, amiket önmagam és környezetem között érzek. Ezek más vetületet nyernek a valóságosan pusztító háborúhoz képest: ajándék a háborúmentes idő. 

Szakál Adrienn