Jól hozott Debrecennek a magyar szürke exportja, valakinek tízezres állománya is volt

A 18-20. századbeli állattenyésztésről tartott előadást Surányi Béla agrártörténész Hortobágy és Debrecen vonatkozásában. A Méliusz Juhász Péter Könyvtárban péntek délután tartott prezentáció az intézmény helyismereti rendezvénysorozatának része volt.

Sajátos néprajz, agrártörténet

Az előadó érdekességeket osztott meg a hallgatósággal. Kiemelte:

Debrecennek és a Hortobágynak a kapcsolata már évszázadokat ível át, a cívisváros állattartása valójában egyet jelent a Hortobágyéval.

A török hódoltság alatt kialakultak a nagy határral rendelkező mezővárosok, amelyek bázisai lehettek az állattartásnak az Alföldön, ilyen módon pedig Debrecen igen jelentős települése volt a korszaknak. Ennek a területnek sajátos néprajza, agrártörténete van, amelyből kiemelkedő a Hortobágyra jellemző állattartás. A nagy legelőn – ami a 15. században kezdett kialakulni, a török időszak alatt vált azzá a pusztává, ami ma is ismert – a szarvasmarha, a juh, a ló, valamint a disznó tartása volt a jellemző. Az előadó megjegyezte, hogy a Hortobágy a Tisza-szabályozás idején megváltozott, az, hogy leszállt a talajvíz, „tönkretett mindent”, a talaj erősen szikessé vált. Ez a takarmánynövények termesztésére negatív hatást gyakorolt.

Régi magyar fajták

Hortobágy neve már összefonódott a magyar szürkével és a racka juhhal. Az előadáson elhangozott, hogy

előbbi külföldre szállítását a 16-17. században kezdték meg, ebből pedig Debrecen nagyon jól profitált, a város szabta meg az állat árát. Sokan meggazdagodtak belőle, volt olyan cívis polgár, akinek tízezer jószága is volt.

A hasznosítást illetően fontos volt, hogy a jószág legelőn hízott. Ezek a jószágok ugyanakkor nem a ma ismert magyar szürkék – emelte ki Surányi Béla. Nem volt annyi belőle, amennyit meg lehetett hizlalni, ezért kelet felől, Podóliából hozták a jószágot, s ekkor még megvolt a Tiszának a 60-70 kilométer széles ártere.

Szabadon, természetes kiválasztódással egy idő után kialakult azt a marhatípus, ami most ismerős a Hortobágyon.

A racka hasonlóképpen alakult: több mint valószínű, hogy az eredeti a Kréta szigetén lévő fajta volt, de az állat a törökök révén került be Magyarországra, feltehetően Mezopotámia, Kis-Ázsia területeiről. Ami árulkodó, és szemmel látható különbséget mutat: a szarv.

Fajtaváltásra volt szükség

A hagyomány őrzése, az, hogy ragaszkodunk a régihez, a múlthoz, részben hasznos, részben nem – mondta az előadó. Jó az elv, hiszen megmaradnak a régi fajták, de rossz, mert nehezen fogadja el a fajtaváltást.

Az állattenyésztés fejlesztése a tejgazdaság gondolatával indult el, ez engedett teret a fajtaváltásnak.

Debrecen ódzkodott attól, hogy behozza a magyar tarkát. Egyedüli különbség Pallagot jellemezte, mert ott mindenfajta jószág volt az oktatás céljából. Ott voltak tejelő marhák is

– mondta. Csak a hús szempontjából volt rendben a magyar szürke, ez Bécs ellátásában jelentős szerepet töltött be. Ettől függetlenül nem akarták leváltani. Ugyanez volt jellemző a mangalicát illetően is, viszont a ló esetében a fajtaváltás pillanatok alatt megtörtént. A baromfit háznál nevelték, jelentős szerepe volt az udvar „rendben tartásában”, hiszen összecsipegették a kártevőket. A fajtaváltás a baromfiak esetében következett be legkésőbb, és ez Debrecenben is így történt.

Az előadó képekben gazdag prezentációval készült a közönségnek, így a látogatók amellett, hogy érdekességeket tudhattak meg, nosztalgiázhattak egyebek mellett fecskehasú mangalicát, kendermagos tyúkot látva.

BBI