Jegyzet: Ápol Ő

Meggyőződésem, hogy egészségügyi dolgozónak születni kell. Másképp hogyan volna lehetséges felvenni mindazt a készséget, amivel (többek közt) az ápoló nap mint nap – sok évtized és megpróbáltatás után is – „működik”? Tudom, hogy akkor is meghallgat és segít, amikor leginkább neki volna szüksége a támaszra. Belátom, hogy fáradhatatlan, hiszen amikor több száz beteg ellátása után hazatérve háromfelől robbannak mellette a gyermeki problémák bombái, akkor is helytáll. 

Köszönöm, hogy biztonságot jelent, és nemcsak azért, mert ehhez megfelelő tudása van, hanem azért is, mert azonnal felismeri: ha, itt és ott is múlhatatlanul fáj, az a lélekben fáj igazán. 

Értékelem, ahogy tanít: nemcsak türelemre, hanem arra is, hogy a leukoplast mindenre (is) jó. Lenyűgöz, hogy neki tényleg minden – úton-útfélen érkező – kérdésre van egy tanácsokkal teli csomagja kéznél. 

A tekintete oltalom, az érintése nyugalom. Példával jár előttünk akkor, amikor minden nehézség ellenére derűs marad, amikor búcsúzáskor sóhaj helyett mosollyal indít útnak. De akkor is, amikor hamarabb megkérdezi, hogy érzed magad, mint hogy elpanaszolja a bánatát. 

Csak remélni tudom, hogy mindezért cserébe valamit – a problémáinkkal induló kihíváson túl – adni is képesek vagyunk számukra. Első lépésnek a megbecsülés jó lehet, szóval, csak annyit kérek: legyetek hálásak az ápolókért. Az enyémet úgy hívják: anya. 

Bucsi Bernadett Ildikó