Szép és nehéz hivatást űznek

– Ápolónak lenni az egyik legszebb, egyben a legnehezebb hivatás. Munkánk a kitartásról, hűségről, empátiáról, hivatástudatról szól. A beteg ember türelmetlen, félelemmel teli, bizonytalan. A mi dolgunk ezzel megpróbálni azonosulni, olyan közeget teremteni neki, ami a legbiztonságosabb és legmegnyugtatóbb. Minden nap új kihívás, új élmény, aminek meg kell felelni, át kell élni. Egyszerre áldozatos és felemelő,­ bizakodó, ugyanakkor lelki nehézségekkel teli. Szép és nehéz hivatás, minden terhével és jutalmával – mondta a Naplónak Takács István, a Debreceni Egyetem Kenézy Gyula Egyetemi Kórház ápolója a hivatásának szépségéről. Hozzátette, nehézsége a szépségében is rejlik, hiszen minden beteg egy emberi sors, egy helyzet, amit a legjobb tudásuk szerint segíteni kell azzal együtt, hogy olykor nehéz függetleníteniük magukat érzelmileg.

Szolgálatkészséggel

István 1994 júliusában helyezkedett el az akkor még Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségügyi Centruma Ideg- és Elmegyógyászati Klinika férfi osztályán. – A döntés egy véletlen műve volt, mert katonai pályáról váltottam egy másik „egyenruhás” szakmára, az ápolóira, amit az évek alatt nagyon megszerettem, és szakmából hivatás lett számomra – emlékezett vissza. S ki lehet-e emelni egy évtizedeken át tartó munkából meghatározó pillanatot? – Nagyon nehéz az elmúlt 26 évből. Talán, amikor 2014 decemberében a Debreceni Egyetem Klinikai Központ (DE KK) Kiváló Dolgozója címet megkaptam. Ezt a szakmát nem lehet címekben és rangokban mérni, azonban ez az elismerés jóleső érzés volt az addig végzett munkámért – mondta.

A jó ápoló mindig szolgálatkész, tapintatos, derűs, bizakodó és empatikus – vallja István –, aki minden körülmények között a betegre gondol, az ő gyógyulása az elsődleges szempont a számára. Az ápolói hivatást pedig azoknak ajánlja, akik ezeknek maximálisan meg tudnak felelni. A vírus okozta helyzet sokunk életét szabta át, az egészségügyben dolgozók azonban a frontvonalból tapasztalják a nehézségeket. István igyekszik megfelelni a jelenlegi kihívásoknak is a munkahelyén, szabadidejét pedig aktívan tölteni, remélve, hogy mihamarabb véget ér a járvány.

Emberszeretet, önzetlenség

Forgó Ildikó a ’80-as évek elején, 14 évesen jelentkezett a Debreceni Egészségügyi Szakiskolába. A pályaválasztáskor fontos szempont volt számára, hogy minél hamarabb legyen szakmája s munkája. – A kisgyermekek, idősek, betegek, támaszra szoruló emberek segítését már kisiskolás koromtól feladatomnak éreztem és aktívan végeztem környezetemben.

„Amiből nekem talán több volt, mint másoknak, vagy erőteljesebben volt jelen bennem, az emberszeretet és az önzetlen segíteni akarás.”

Az ápolóképzésről, pályáról azt tudtam, hogy olyan ismeretekhez juthatok, amelyek által még jobban tudok segíteni, akár életeket tudok menteni. Tizenhét évesen kezdtem el dolgozni jelenlegi munkahelyemen, a DE KK Urológiai Klinikán – mondta Ildikó.

A mindennapok pillanatai

– Lehet-e szebb hivatás annál, hogy önzetlenül segítünk az embereknek, akkor és abban, amikor és amire szüksége van? – kérdezte Ildikó. – Az ápolói hivatás valódi szépségei a mindennapok pillanataiban is jelen vannak. Beosztott ápolóként megtapasztaltam, amikor a beteg örült, hogy a műtét napján szolgálatban voltam, ápoltam, figyeltem rá, vagy amikor nehéz helyzetben rám nézett, és láttam, éreztem, hogy bízik bennem, együtt megoldást találtunk a problémájára. Vezetőként is az okoz örömet, amikor a csapatmunka eredményeként a műtét, kezelés után a beteg gyógyultan, elégedetten, mosolyogva távozik családjához. Sok pozitív visszajelzést kaptam a klinikánkon folyó kiváló betegellátásról.

A végstádiumban lévő beteg segítése, támogatása nagyon nehéz feladat. Különösen embert próbáló, amikor nincsenek, nem jönnek hozzátartozók, hogy szeretetükkel segítsék őt. Ilyenkor nekünk, ápolóknak kell betölteni a család szerepét – fejtette ki.

Az ápolónak úgy kell gondoskodni minden betegről, mintha az a közeli hozzátartozója lenne, vagy ahogyan azt ő magának elvárná. Ildikó úgy véli: ahhoz, hogy valaki ápolóként hosszú éveken keresztül képes legyen hivatásként gyakorolni ezt a szakmát, sokkal több kell, mint elvégezni az iskolát. – Ezt csak szívvel, lélekkel és ésszel lehet művelni. A betegek ápolásában a kiváló szakmai tudás mellett nagyon fontos, hogy empátiával, türelemmel, szakmai alázattal is rendelkezzünk. A szakmai hozzáértés elsajátítható, azok a belső személyiségjegyek, amelyek nélkülözhetetlenek a magas színvonalú betegellátáshoz, fejleszthetőek – zárta szavait.

Három évtizede a Kenézyben

– Az első napok, hetek nagyon kemények voltak, mégis egy kedves emléket őrzök ebből az időszakból. Akkoriban a baleseti sebészeten dolgoztam segédápolóként.

„Az őrző kórteremben kellett segédkeznem súlyos állapotú betegek mellett, s egy néni hozzátartozójától kaptam a következőt mondatot: Nővérke, magát az Isten is ápolónak teremtette.”

Ettől jobb indítást nem is kaphattam volna a pályámhoz. Akkor éreztem, hogy jó helyen vagyok – mondta a Naplónak Seres Judit, a Debreceni Egyetem Kenézy Gyula Egyetemi Kórház ápolási igazgatója, aki 18 évesen került az egészségügy „fogságába”, s még ma is itt van.

Háromszoros érdeklődés

Nem készült ápolónak, a véletlennek és egy gimnazista barátnőjének köszönheti, hogy immár 33 éve dolgozik a Kenézy-kórházban. Végigjárta a ranglétrát: volt műszakos és részlegvezető ápoló, 10 évig főnővér a belgyógyászati osztályon, betekintett a minőségirányítás világába, 2013-től pedig a kórház ápolási igazgatója. Az eltelt évek alatt folyamatosan képezte magát, s bár napi munkája már nem közvetlenül a betegápolásról szól, az élményeket, szép szavakat nem lehet elfelejteni, amiket a betegektől kapott. – Florence Nightingale brit ápolónő fogalmazta meg nagyon világosan hivatásunk lényegét. Az ápolónő munkája háromszoros érdeklődést kíván: szellemi érdeklődést az eset iránt, szívbeli érdeklődést a beteg ember felé, szakmai érdeklődést a gyakorlati munka technikája iránt. Ennél több nem is kell. Május 12-e világszerte az ápolók nemzetközi napja annak emlékére, hogy 1820-ban ezen a napon született Florence Nightingale, az ápolóképzés kiemelkedő alakja – mondta végül.

A napi csodák gyönyörűsége

– Próbáltam mindig jó ápolónő lenni, aki partnere a betegnek, az orvosnak és a szakdolgozó kollégáknak. Törekedtem arra, hogy ha kell, megértő hallgatóság legyek, ha pedig arra van szükség, hideg fejjel tudjak súlyos döntéseket hozni. Ápolónak lenni a legszebb, de igen nehéz hivatás. Magabiztos szaktudást és egész életen át tartó tanulást igényel – fejtette ki lapunknak Gál Mária, a Debreceni Egyetem Klinikai Központ ápolási és szakdolgozói alelnöke azt, mit jelent számára hivatása.

Lelki megterhelés

Hozzátette, hogy az ápolói hivatás folyamatos kihívást és alkalmazkodást, fizikai, érzelmi és lelki megterhelést is jelent egyaránt. Mind­emellett nagy türelem, kedvesség, empátia, nyugalom és humorérzék is kell hozzá. – Mégis, ez a hivatás jelenti a napi csodák gyönyörűségét, és azt a semmihez sem fogható érzést, hogy részese voltam egy élet megmentésének – tette hozzá.

Lépcsőfok a megbecsüléshez

Az ápolók nemzetközi napja azt jelenti – vallja Mária –, hogy elismerik ezt a hivatást. Egy nemzetközi lépcsőfok ahhoz, hogy értékeljék és megbecsüljék az ápolókat, munkájukat. – Ez a nap alkalmat ad arra, hogy átgondoljuk, mi a társadalom olyan egy százalékát alkotjuk, akik nem pótolható munkát űznek, amely az egyik legfontosabb szakmai tevékenység: maga az ápolás. Vezetőként az a célom, hogy megfelelő létszámú, szakmailag felkészült, társadalmilag elismert és a hivatásukat szerető szakemberek láthassák el ezt a kihívásokkal teli, de gyönyörű hivatást – zárta szavait.

Laszkács Denise