Jobb emberré táncolja magát, s nézőit

Debrecen - Olyan nyelven szól, amelyet mindenki ért – a „tömegkommunikáció” a sorsa. Interjú Padmashri Pratibha Prahlad indiai klasszikus táncossal.

A bharatanátjam India egyik legősibb és legnehezebb klasszikus tánca, melyben tartalmat hordoz minden egyes kéztartás, arcrezdülés. Egy-egy mitológiai történet előadásához a technikai tudás csak az egyik elem, szükség van még lélekre, elmére is ahhoz, hogy a harmonikus, finom mozzanatok mitológiai történetté állhassanak össze. A stílus legismertebb képviselői, a Prasiddha Dance Repertory tagjai kedden a Vojtina Bábszínházban mutattak be ezek közül néhányat.

Világhírű tanítójuk Padmashri Pratibha Prahlad a saját tudása szenvedélyes fejlesztésén túl közéleti szerepet vállalt, sokat tett hazájáért és nemzete kultúrájáért. Létrehozta a Prasiddha Alapítvány és Művészeti Fórum Határok Nélkül szervezetet, és nemzetközi fesztiválokat indított útnak, hogy minél több emberrel megszerettesse a különböző művészeti formákat. Négy évtizedes karrierje során nyolcvanöt ország tekintélyes színpadán szerepelt, s úgy tapasztalja: a művészet olyasmire képes, amire még a legnagyobb hatalmú politikusok némelyike sem.

Az indiai tánc nagyon szimbolikus. Hányféle kéztartás van? Melyek a kedvencei?

Padmashri Pratibha Prahlad: Nincsenek kedvenc mudráim vagy más néven hastáim (kézmozdulat). Összeszámolva 28 egykezes és 24 páros kézzel végzett létezik. De minden gesztusnak különböző jelentése van. A patakával, (azaz zászlóval, amely az összezárt, megfeszített ujjakkal mutatott tenyér) bizonyos mozdulatokkal párosítva kifejezhető a védelem, az ablak, annak kinyitása, vagy az eső. A kombinációk miatt több száz jelentést használhat a táncos, illetve a koreográfus a történet alkotásakor.

Ez a tánc lenyűgözően bonyolult. Vannak-e olyan alapelemek, amelyeket – a mi csárdásunkhoz hasonlóan – mindenki ismer, és közösségi események során lehetőséget nyújt az együtt táncolásra?

Padmashri Pratibha Prahlad: A bharatanátjam valóban nehéz tánc. A színpadon most látott csapat tagjai 15-20 éve gyakorolnak. De ez egy klasszikus tánc, olyan művészet, mint a zenében Bach-é, Mozarté. Meg kell tanulni, gyakorolni kell, megvan a maga tudománya, nem a közösség sajátja. Indiában is van külön népi művészet, törzsi tánc. Léteznek aratási, esküvői vagy erdei táncok, amiket mindenki élvezhet az adott alkalmakkor.

Hat évesen lépett először színpadra. Mikor és hogyan dőlt el, hogy ez lesz a hivatása?

Padmashri Pratibha Prahlad: Tizennyolc éves voltam, amikor komolyra fordulhatott. A szüleim ugyanis tanult emberek voltak és azt mondták, hogy nem alapozhatok kizárólag a táncra, szereznem kell egy MA-végzettséget, így tömegkommunikációt tanultam San Franciscoban. Ez idő alatt váltam ismertebbé, televíziós lehetőségeket kaptam, volt néhány tv-show-m, a kamera mindkét oldalán álltam.

E sikert koncentrálhatta volna saját szólókarrierje építésében, de ön közéleti feladatokat vállalt, sokat tett hazája kultúrájának megismertetéséért és a művészetek népszerűsítéséért. Miért döntött így?

Padmashri Pratibha Prahlad: Csak a sorsát követi az ember. És ez volt az én sorsom. Felléptem Skóciában, Japánban, Ausztráliában, számos népet ismertem meg, és azt tapasztaltam, hogy a művészetekkel lehet leginkább összekötni a különböző kultúrákat. Tíz évvel ezelőtt éppen ezért hoztam létre a Delhi Nemzetközi Művészeti Fesztivált. A művészet globalizál és megváltoztatja az embereket: elfogadóbbá, nyitottabbá, érzékenyebbé válnak, új perspektívák nyílnak meg előttük. Ha az egyén változik, akkor tőle a család is, majd a kisebb és nagyobb közössége, így válik minden egyre jobbá.

Tinédzsereket oktat. Hogyan lehet ezt a felfogást átadni nekik a táncon keresztül?

Padmashri Pratibha Prahlad: Én választom a tanítványaimat, és nem kérek pénzt az oktatásért. Csak olyanok járnak hozzám, akiket valóban érdekel. Akár reggel hatkor vagy este tízkor is felhívom őket, hogy tudjam, mennyire szenvedéllyel foglalkoznak e művészettel, mennyire odaadóak. Ha ez megvan, akkor könnyű átadni nekik a táncot, s annak üzenetét. Akik hozzám jönnek, értik, hogy ez nem csak fizikai aktivitás, hanem a test, a lélek és az elme adódik benne össze. A klasszikus tánc tudomány. Az első, amit megtanulunk, a Földanyának való hálaadás. Elnézést kérünk tőle, hogy tiprunk rajta. Így vezetem be őket az alapoktól kezdve egy rendszeren át, egyre építkezve. Minden diákom tudja, hogy ez a folyamat miről szól és miért szükséges. Csak ezen alapok tökéletesítése után jönnek a történet-elbeszélések színpadra állításai.

Nyolcvanöt országban járt már. Min kellene mindannyiunknak változtatnunk, hogy a világ kellemesebb hely legyen?

Padmashri Pratibha Prahlad: Táncoltam hat éve Damaszkuszben és Aleppóban is, gyönyörű városok, barátságos emberekkel. Sírnom kell attól, amit ma a tv-ben látok, hogy politikusok megosztottá tesznek egy népet vagy országokat. A kultúra ennek az ellenkezőjére képes: összekapcsol. Elég a teltházas előadásokra gondolnom az említett helyeken, vagy a nemzetközi fesztiválok közös jó élményére. Ezért is nagyon fontos, hogy a fiatalok bármilyen művészeti formát tanuljanak, mert akkor ők ezt viszik tovább, nem pedig a másik oldalt.

- Megyesi-Horváth Borbála -

India-anyánk mindenek felett

A művésznőt kértem, mesélje el az életét leginkább meghatározó jó tanácsot, élményt. „Oroszországban voltam, amikor Indiából, a kórházból hívtak, hogy édesanyám életéből néhány óra lehet hátra. Elértem őt is, azt mondta: ne gyere el onnan, mert te most mindannyiunk anyja, India nevében táncolsz. Erőt vettem magamon és kimentem a színpadra. A szokások szerint virággal kedveskednek ilyenkor nekünk, de most az előadás után az öltözőbe siettem, sírva fakadtam. A közönségnek elmondták a történteket, s hogy emiatt a táncosok nem fogadnak most el virágot. Erre a nézők nagy része a színpad elől egy templomba ment és együtt imádkoztak anyukámért. Ő három nappal élte túl ezt az estét, így találkozhattam még vele. Több orosz nyelvű vigasztaló üzenetet kaptam” – idézte fel.