„A cigány vonójával”

Közszolgálati csatornáink zűrzavarában meglehet, hogy a véletlen nyomta rá a távirányítógombját a női táskák kecses rejtelmeire. A „Ridikül” kapcsos zárát ezúttal is a bájos műsorvezetőnő pattintotta elénk, s rendhagyó kínálata valami olyasmit ígért, ami számomra is érdekes lehet. Boda István írása.

Hát akkor - rázta ki a parfümös kis zsebkendőt – beszéljünk a magyar nótáról. Beszéljünk - mondták a jelenlévők, s ekkor tűnt fel, hogy nem a szokásos felállás kínálja az egy óra fűszerét. S innentől kezdve leginkább hímnemben folyt a diskurzus, lévén a vendégek férfiemberek, s miként kiderült, a téma legavatottabb szakértői. Mindhárman az élő gyakorlat. Minősített nótaénekesek, s ha valakik, hát ők autentikusak a műfaj lényegéről beszélni. S hogy ne csak teoretikusként dicsérjék fel „portékájukat”, egy-egy kedvenc daluk rögtönzött bemutatójával bizonyították: nem csak az elfogultságuk hirdeti az igét. Szép és telt zengéssel azonnal hangulatot teremtettek, s a szöveg sokszori közhelyei kifényesedtek, s magunk is dúdoltuk, hogy „Darumadár fenn az égen”, avagy „Szeretem a ruhácskádat, hisz te magad varrtad.”

Persze nem műsor a műsor, ha a magyar nóta ürügyén nem kerül szóba a „hallgatók leghallgatóbbja” az Akácos út. Szóba került. Személyes érintettség okán, hisz egyikőjük nagyapjának épp ez a kedvenc nótája. S az ehhez fűződő emlékek úgyszólván kimeríthetetlenek. Mint például az a televíziós műsor, amely Bessenyei Ferenc hetvenéves születésnapját ünnepelte. „Valahol az ember mindig elhibázza” - énekelte az ünnepelt feledhetetlen baritonjával üzenve kedve fájdalmát és szomorúsága filozófiáját. S aztán megkérdezték, hogy művésztársai mivel kedveskedhetnének neki, mire ő, ha Sas József elénekelné neki az Akácos utat. És Sas József elénekelte. Én különösebben nem rajongok az ő kontratenorjáért, ám ahogy kétségtelen lenyűgöző magasságokban szinte selyem lehelettel elkönyörögte, hogy „egy ablaknál állj meg, cigány”, emlékeim azonnal visszarepítettek kamaszkorom régvolt égtájaira.

Május elseje volt, nekünk madarak és fák napja, s iskolám Dombrádnál, a Tisza-parton ülte az ünnepet. Jó hangulat, jókedv, s e délután poroszkáltunk hazafelé, ami nem volt egy hajításnyira. Kékcsén mentünk keresztül, s barátommal, S. Janival együtt vendégségbe invitált B. Karcsi osztálytársunk, aki az említett községben lakott. Elfogadtuk a meghívást. Volt egy kis délről maradt krumplileves, s éhünket vervén feltűnt, hogy egy hegedű árválkodik a stelázsin. Kézbevettem, pengettem s felhangoltam: E-A-D-G, ahogy az elő van írva. Hegedülsz? kérdezte hitetlenül Karcsi. Egen – így én fölényesen, s magamban röhögtem, hogy ezt így ki merem jelenteni. Játssz! – így Karcsi. Játszottam. Nem is rossz – érkezett a dicséret, meg a kérés, hogy maradjunk, tetszik neki egy kislány, adjunk éjjeli zenét. Adtunk. Feljött a hold, az orgona bimbóban, Jani fogta az istállóajtót, hogy a nagyapja ki ne rontson a vasvillával, mi ketten az ablak alatt, én nekiengedtem a vonót, Karcsi a hangját, a kutya vonított, a függöny mögött meg sercent a gyufa, s az apró lángban egy kis csitri üzenete, hogy de szép is egy éjjeli zene.

S a címet is magyarázandó: Ady kedvenc nótája volt a „Lement a nap a maga járásán.” S ennek a ritmikájára szörzé „A cigány vonójával” című versét, emigyen indítva: „Vadászgatnak múltamban a gondok: - Ki szoknyákért futkostam bolondot. - Megérte vagy meg nem érte? - Késő van már, mit bágyasszak érte.” Móricznak meg, akinek a verset ajánlotta „Már énnékem beborult az ég.” Mert, miként tudjuk, ők sem élhettek muzsikaszó nélkül…

- Boda István -