Nézőpont: Ki kinek a segítője?

Valami nagyon félrement az egyik ismerősöm családjában. Csak álltam, és hallgattam nagyívű beszámolóját a gyermeknevelési módszeréről, amire ráadásul még roppant módon büszke is volt, miközben tekert az agyam, hogy „Úristen, mi lesz ebből a kölyökből?”, mármint a gyermekéből. Kovács Zsolt jegyzete.

Arról van szó, hogy a srác nem csinál semmit ingyen, mindennek megvan a tarifája. Üzletember szülőkről lévén szó, talán érthető is a módszer, mert végtére is, az idő pénz, és nem teszek-veszek csak úgy ingyen bárkinek is bármit. A szülőknél bevált, miért ne lenne jó a gyermeknek, aki, nyilván a szülők szándéka szerint, majd követi őket az üzleti pályán. Tehát a srác bármit is tesz otthon, fizetést, azaz, pontot kap. Beágyaz, két pont, összehajtja a ruháját, egy pont, kiporszívózza szobáját, három pont, megterít az ebédhez, megint két pont, kihúzza a kukát, majd az ürítés után kimossa, na, az már komoly munka, ér öt pontot. Sőt, ha kap egy ötöst, akkor is kap egy pontot, ha négyest, az nulla, ha viszont hármast vagy kettest, jön a pontlevonás – mínusz egy, mínusz kettő. A srác íróasztala fölött létezik egy „álomfal”, ahol csodalegótól a papagájeledelig minden van, alatta a szülővel korábban kialkudott, meghatározott tarifával, azaz, pontértékkel. Ha elérte a pontot, jöhet a fizetség…

Valami nagyon félrement a társadalmunkban. Sok szülőtársamtól hallom az érettségi előtt kötelező 50 órányi közösségi szolgálatot illetően, hogy „hová fajul már ez a világ?”, meg hogy „Visszamegyünk a szocializmusba?”. És persze a politika sem maradhat ki: a rendelkezés miatt ostorozzák a regnáló kormányt. Véleményükhöz hangjuk is van természetesen, ezért akár hajlamos is lehetek azt hinni, hogy ők vannak nagyon nagy többségben. Miközben tapasztalom, tudom, társadalmunknak és azon belül a családok közül nem kevésnek, lenne mit pótolni a munka iránti megbecsülésből és alázatból, a segítőhajlam erősítésében pedig nem kevés a tennivalónk.

Mit várjunk azonban attól, ami az elmúlt negyedszázadban velünk történt? Felbomlott egy puha elnyomáson alapuló, ám talán éppen emiatt társadalmi szolidaritásban viszonylag jól teljesítő létforma. Átvette helyét a vadkapitalizmus, amelyben egyebek mellett olyan emberi tulajdonságok kerültek reflektorfénybe, mint a helyezkedni tudás, az önérdek minden áron való érvényesítése, az „az vagy, amennyid és amid van” elve. Minden a pénz, az anyagi javak (mint az említett család gyermekénél is), a címek és rangok (például a családfakutatás vagy éppen a vezetői titulusok elérése) körül forog. Ebbe pedig nem fér bele a másik emberen, a csoportokon, társadalmi rétegeken való önzetlen segíteni akarás ténykedése. Mindezt vissza kell hozni! Valahol el kell kezdeni! Ha máshol nem, hát a középiskolákban.

- Kovács Zsolt -