Félelmet keltenek az "arab" rajok

Debrecen - Van egy képzeletbeli vonal a Sámsoni úton, ahonnan „kifelé” más világ kezdődik.Nincs ezekkel semmi baj, csak néha kicsit ordibálnak, rugdossák a kerítéseket. De ennyi. Meg nem térnek ki a bicikli elől. Bár meg lehet őket is érteni, nem tudnak magukkal mit kezdeni, csak járkálnak itt fel-alá – összegezte tapasztalatait Bede Józsefné a menekülttáborban élőkről, többször is kérve: „írja le, hogy úgy ordítanak egymással, mintha süketek lennének”. Ez azért még őt is zavarja éjszaka.

– Volt, hogy kijöttem és rájuk kiabáltam, hogy hagyják abba a verekedést az út közepén. Mondták is az unokáim, hogy nem vagyok normális, inkább hallgassak, mert lelőnek egyszer – tette hozzá a 72 éves Ica néni, aki 1968 óta lakik a Sámsoni út végén. – Ó, volt rosszabb is. Például amikor a szovjet katonák éltek itt. Ők még a szőlőt is lelopták a tőkéről – fűzte tovább. Pár perces beszélgetésünk alatt több, 4-5 fős társaság haladt el mellettünk, akadtak akik – bár a kapuban álltunk – a kerítés tövéből vették szemügyre az udvaron kapirgáló tyúkokat, ám a kutyák rendre megugatták, -ugratták őket. Ica néni csak mosolygott. Kötélből vannak az idegei. Vagy egyszerűen megszokta már az életet a menekülttáborral szemben.

Kifelé veszélyesebb

Van egy képzeletbeli vonal a Sámsoni úton valahol a Gábor Áron és a Báthory utcák környékén, ahonnan „kifelé” más világ kezdődik. E sávban ugyan még „érzékelik” a menekülteket, de jellemzően már csak elhaladnak az üzletek, házak előtt a belvárosba menet.

– Hozzám be szoktak jönni, de normálisan viselkednek. Nem próbáltak még lopni – mondta Varga Szilvia, a Külvárosi Outlet eladója, aki szerint nem kell tőlük félni. Ezzel megegyező véleménnyel a Sámsoni úton töltött közel négy óra alatt nem találkoztam. Leszámítva egy zöldségest, akihez vásárolni járnak. Bár tőle próbáltak már elemelni ezt-azt, s az udvaron évek óta nem tart árut, de alapvetően „elvan velük”.

– Utálunk kimenni az utcára, mindenhol beléjük botlik az ember. Még a házba is bekukucskálnak a kerítésen át – fogalmazott keményebben Palugyai Szilvia. – Volt, hogy bejöttek hajat vágatni, az egyik bekérezkedett vécére. Mire észrevettük, már a személyzeti öltözőben mosta a lábát. Elmondta: a legjobban az háborítja fel, hogy amíg a magyar nyugdíjasok a kenyérből is megnézik melyik a legolcsóbb, addig „ezek” a legdrágább whiskeyket veszik Penny-ben. Hatalmas bevásárlásokat csapnak, közben pedig a táborban kapott konzerveket csencselik a parkolóban, a buszmegállókban, meg a zsibin.

– A gyerekeket se szívesen engedjük ki egyedül – tette hozzá, s utalt arra, hogy a helyzet az Acsádi úti kereszteződés környékén a legrosszabb, ahol internetkávézó és presszó működik.

Míg odáig értem, a környékbeli boltosok és lakosok elmondásából képet kaptam az ottani állapotokról. A vendéglátó egységet egy afgán férfi üzemelteti, a kuncsaftok 90 százalékát a menekültek adják. A hely ugyan bezár este tízkor, ám ők nem mennek vissza a táborba. Kiülnek italaikkal a buszmegállóba, énekelnek, verekednek, mikor mit dob a gép… Ennek ellenére úgy terveztem, betérek.

Inkább kitérnek

– Ezt már nem lehet bírni. Van, hogy az utca két oldalán állva ordibálnak egymással, sokszor jött már ki a rendőrség, volt, hogy a mentők is. Addig nincs baj, amíg nem isznak, de utána elszabadul a pokol! – ezt a presszó egyik közvetlen szomszédságában élő asszony mondta, aki szerint a nyár a legrosszabb időszak, bár most már télen is fürtökben lógtak a teraszon az „arabok”.

Beszélgetésünk közben volt időm jobban szemügyre venni az említett objektumot. Mintegy 30-40 férfi állt a teraszon és a presszó előtti buszmegálló környékén – hogy bent mennyien lehettek megsaccolni is nehéz. Kihívó harsányságuk valóban félelmet kelthet az emberekben – félre is húzódtak tőlük a buszra várók. Ha nő haladt el előttük, nem hagyták szó nélkül. Magam is kaptam megjegyzéseket. Így a presszó helyett inkább a szomszédos fodrászatba tértem be. Az ott dolgozó és az üzlet feletti házban élő Gombos Lászlóné szerint szintén nagy a baj.

– Már a vendégeinken is észrevettem, hogy mennyit romlott a helyzet. A hölgyek félnek, öt után csak a férjükkel mernek jönni. A környéken élők a gyerekeket egyedül nem engedik sehová. Ez így nem normális – summázta, megjegyezve: ő is kezd félni. – Hová kellene írnunk, hogy segítsenek? Vagy vigyék innen, vagy őrizzék a menekülteket! Mert láthatóan maguktól nem akarnak alkalmazkodni – vélekedett. Felvetette, miért nem vezetik be a netet a táborba, vagy adnak több számítógépet? – A problémák azóta szaporodtak meg, mióta megnyíltak a házak között az internetkávézók – magyarázta Gombosné.

Ima és paprikaspray

Alig egy hónapja akkora verekedés tört ki az egyik vendéglátóhelyen, hogy három ember kórházba a rendőrök többeket előállítottak – e hír érdekesebb színezetet kap, ha látjuk a környéket, ahol történt. A régi szovjet laktanyával szembeni kocsma, kisbolt és hátul az udvarban az internetkávézó azonos telken vannak. Az üzletben fiatal nő, reggeltől estig szolgálja ki a menekülteket. Elmenne, ha lenne jobb lehetősége. Fél – mondta, de látszott a szemén, a mozdulatain is, pedig „nincs” oka, még nem támadták meg. A balhé után kapott egy paprikaspray-t a főnökétől. Azzal jár, s imádkozik, hogy ne történjen baj. Korábban még be-be néztek hozzá a rendőrök, megkérdezték minden rendben van-e. A verekedés óta azonban nem jártak erre, pedig szemben van az őrs.

„Ezt látnom kell”

Míg az eladó csak félszegen válaszolgatott a kérdésekre, Lengyel István nem tett lakatot a szájára. A rokkantnyugdíjas – egyébként robosztus alkatú – férfi az út túloldalán él, jól ismeri a helyzetet.

– Itt még a fiatal fiúk is félnek, nemhogy a lányok – kezdett bele, s rögtön hozzátette: ő már írt a polgármesteri hivatalnak, de semmi változás. – Legalább egy rendőrautóval mindig itt kellene állniuk. Volna mire nézni! A múltkor például láttuk, hogy vagy 40 kerékpárt toltak ki a táborból – utalt arra, amiről a környékbeliek is beszéltek, hogy az udvaron semmit se lehet hagyni. Amikor szóba került a hátsó udvarban lévő internetkávézó, s az, hogy a másikba nem mertem bemenni, felajánlotta, hogy bekísér, mert „ezt látnom kell”.

Kaptár

A kocsma teraszát megkerülve, figyelő tekintetek kereszttüzében léptünk be a sötét, alig 30 négyzetméteres szobába, ahol a monitorok kéklő derengésében arab külsejű férfiak furnérlemezzel körbevett kis kalitkákban görnyedtek a gépek fölé, legalább húszan, mögöttük pedig már toporgott a következő, várva, hogy leteljen az idő. Feltehetően a rokonaikkal telefonálgatnak. Aki észrevett, meredten nézett ránk, többen összesúgtak. A legjobban talán a pultban ülő fiatal magyar férfi lepődött meg, amikor a szolgáltatás díjairól kérdeztem. Szinte érthetetlenül válaszolgatott. Nők nem járnak ide? – adtam a naivát. Úgy tűnt, nem látnak szívesen.

A szembe szomszédoknál tett kitérő után (lásd a Koszovóból a békés Sámsonira című írást) már egyedül folytattam az utam a cikk elején említett Ica néniig, s vissza a Lovas utcai buszmegállóig. Bár csak a buszról érdeklődtem egy fiatal anyától, két-három szó után már a menekültekről beszéltünk, kérdezni se kellett. Mesélt a szomszédasszonyáról, akit néhány hete a 19-es buszon molesztáltak. Egy megállónyi utunkon azzal búcsúztam tőle, erre legalább már nem járnak. – Dehogynem, nyáron tele van velük a Júlia-telep is…

Fabók Ágnes

A nemi szervét lóbálta

– Tavaly az egyik ilyen afgánféle a próbafülkéből letolt gatyában jött ki, a nemi szervét lóbálva. Még jó, hogy észnél voltam. Felkaptam ezt a műanyag seprűnyelet és elkezdtem ütni. Kiabáltam, hogy szégyellje magát, takarodjon innen – idézte fel a történteket egy ruházati bolt eladója, s kérte nevét inkább ne írjuk le, annak ellenére se, hogy a környéken ismerik a sztorit. Többen látták is a letolt nadrággal menekülő férfit.   

Elmondta, délután 2-3 óra felé szoktak megindulni „csapatok”. – Büdösek, hangosak, szemetelnek. És ez a helyzet tavaly óta csak romlott, most sokkal többen vannak. A múlt héten az egyiknek még véres volt a fején a törölköző, úgy jött be – folytatta az asszony, hangsúlyozva: a fekete bőrű menekültekkel nincs gond, ők „normálisak”.

Bárkivel beszéltem a későbbiekben - erre rákérdezve - mindig ugyanezt a választ kaptam.

Koszovóhoz képest békés a Sámsoni

A menekülttábor közvetlen szomszédságában meglepően tiszta, virágos udvarok veszik körül az egykori szovjet laktanya épületeit. A lakók viszonylagos nyugalommal beszélnek a helyzetről, megjegyezve, a társasházban is élnek menekültek. Egyikükkel épp összefutottunk. Murtaj Lumni és családja még az észak-koszovói krízis kirobbanása előtt hagyta el hazáját. 2011 januárjában érkeztek Debrecenbe. Férjével és három gyermekével egy évvel később költöztek át a társasházba. Az asszonyka kedvesen, tört magyarsággal válaszolgatott a kérdéseimre, mint kiderült, a nyelvet a legkisebb gyermekétől tanulja, aki már a helyi általános iskolába jár. Férje a befogadó-állomáson dolgozik, s elmondása szerint boldogan élnek itt, a hazájához képest békés Sámsoni úton.

Egyre riasztóbb a menekülttábor környéke