2009.07.30. 07:32
A Tarantino-mozi
<p>Gondolom a mai mozis személyiségek<br /> között megbújó, talán a<br /> filmes „Esterházy” névvel<br /> méltán (vagy esetleg méltatlanul)<br /> illethető Quentin Tarantino-t nem túl sok<br /> mindenkinek kell bemutatnom. Elég csupán<br /> annyit mondanom, hogy „Tudod ő rendezte a<br /> Ponyvaregényt meg a Kill Bill-t, meg ő is<br /> írta, sőt egy-egy szerepet magára is<br /> kiosztott benne. És ha még nem tudnád<br /> augusztusban jön az új filmje a<br /> ’Becstelen Brigantyk’, Brad Pittel a<br /> főszerepben.”</p>
Talán akkor pont itt az ideje, hogy
néhány szót ejtsünk
róla, mert igaz, hogy aztán az ő
életét és filmjeit szinte
már minden szempontból
szétcincálták (itthon
Vágvölgyi B. Tarantino
mozija, 2004), de az is, hogy őt nem lehet
elégszer elővenni, s néhány
gondolatot „papírra vetni”. S akkor
kezdjük a legelején 1963-ban, mikor is
megszületett, majd ne felejtsük el, hogy a
mozi (videotékák és a mozi) volt
az első számú szerelme, s egy
ugrással érjünk is el 1987-be, mikor
is megírja első
forgatókönyvét, az Open road -ot
melyből két filmet is forgatnak (persze
neki egyik sem tetszik).
Először a ’Tiszta
románc’-ot (True romance, 1993), majd a
’Született gyilkosok’-at (Natural born
killers, 1994), melyek azonos alapanyagból
két tökéletesen
különböző alkotás.
Tony Scott (az előbbi
rendezője) egy „könnyedebb” mozit
hoz össze, mely inkább
fókuszál a tragikusan
végződő szerelmi szálra, mint
bármi egyébre. Oliver
Stone (az utóbbi direktora) pedig egy
húzósabb filmet rak össze, rengeteg
társadalom- és
médiakritikával, melynek olyan
sötét, s mégis már-már
mágikusan (vagy legyen inkább
örvényszerűen?) vonzó hangulata
van, mellyel bármely celluloidra
rögzített mű szívesen
büszkélkedne.
Tarantino viszont mindkét filmnek hátat
fordít, de a forgatókönyv (nem a
filmeké csupán még a
könyvé) sikere megnyitja előtte a
lehetőséget, s hozzákezd
második dolgozatához. Itt talán
meg kellene állni, s gyorsan
említést tenni, hogy Tarantino filmjei
hogyan is keletkeznek (ebben az esetben: Chow
Yun Fat-nek, vagy Ringo
Lam-nek köszönhetjük), illetve
az „író” hogyan
építkezik (szintén Chow
Yun Fat, de itt már
említhetjük Renoir-t,
Melville-t, s egy filmet a Pokol a
metróban -t), de nem fogjuk, mert már
annyi mindenki, s annyiféle módon
leírt, hogy ez teljesen
fölöslegessé vált (tudom
javasolni a már említett művet
Vágvölgyi tollából, hogy
mindenki számára
nyilvánvalóvá váljon,
miről is van szó).
Ehelyett inkább beszéljünk
arról, hogy a
’Kutyaszorítóban’ (Reservoir
dogs, 1992) színekkel
megkülönböztetett karakterei hogyan
teremtették meg szűk terükön egy
elhibázott bankrablás után a
még elsőfilmes rendező markáns
és összetéveszthetetlen
világát, kéznyomát. Mert
ugye Tarantinot, mint a jó
dumákkal és hangulattal
operáló rendezőt tartjuk
számon (mely természetesen
legfőképpen a figuráiból
jön), s nem mint azt a rendezőzsenit ki
megújítja a filmművészetet.
Bár igaz, hogy bizonyos értelemben
megteszi ezt is, de inkább csupán
megmutatja hová kell nyúlni, mi az ami a
„most” generációját
érdekli. Így talán nem
nehéz azt kimondani, hogy
Tarantino filmjei a
’b’-kategóriában helyezkednek
alapvetően, de az utalásrendszer, a
már említett hangulat és
dumák s a karakterek az égbe
repítik őket.
No meg persze a zene, hogy el ne feledkezzünk
erről sem, mellyel kapcsolatban legyen annyi
elég, hogy egy zenekar Londonban arra
specializálódót, hogy a
rendező által válogatott
soundtrack-ekből mazsolázva fergeteges
show-t produkáljanak (köztük a
’Kutyaszorító’ egyik
legemlékezetesebb jelenetében, Mr. Blonde
(Michael Madsen)
magánszáma közben hallható
Stuck in the middle with you-t, mely
előadása közben el is
játsszák a
füllevágást).
Ezek után mondhatni a
„Szenterdő” a lábai előtt
hevert, s sorra kapta a felkéréseket a
nagyobb stúdióktól, de ő
csupán a Vészhelyzet egyik
epizódját (’Anyaság’),
s egy forgatókönyv (A szikla)
csiszolgatását vállalta be, hogy
aztán lelépjen Amszterdamba, s
megírja a ’Ponyvaregényt’
(Pulp Fiction, 1994).
A filmet eredetileg Roger Avery
írta, de miután
Tarantino megvette tőle a
jogokat, felforgatta az egészet, s mind az
„f” betűs szóval, mind a
francia újhullámmal (Band á Part,
1964 – a táncjelenet; A Bout de Souffe,
1959 – Vincent Vega; Jules et Jim, 1962 –
Bonnie ügye; Nikita, 1990 – Mr Wolf)
alaposan átitatta, s így az alig 8
milliós költségvetésű
film (sok más egyéb díj mellett) 6
Oscar-jelölést gyűjtött be, s
egyet, a legjobb eredeti forgatókönyvnek
járót meg is kapta az
akadémiától, s persze az elnyert
Arany Pálmáról se
feledkezzünk meg.
Műfajilag meghatározni szinte lehetetlen,
annyit mondhatunk hogy valahol a posztmodern
egén a neo-noir, akció, dráma,
vígjáték
négyszögében lenne mit
keresgélni, hogy mégis elhelyezzük
az alkotást. Az időben felbontott
történetet – mely több
szereplőn keresztül egy
táskára, egy boksz meccsre, egy
randevúra és egy sikeresnek
nevezhető rablásra koncentrál, de
összefoglalni egy mondatban szinte lehetetlen
– viszont fölösleges lenne ilyen
skatulyákon át látnunk.
Egyszerűbb, ha mint Tarantino
munkásságának legkiemelkedőbb
alkotását említjük, s a
’Kutyaszorítóban’-nal
kapcsolatos rendezői jegyeken keresztül
tekintünk a mozira, melyek a kitűnő
színészi játékokon
keresztül még fényesebben csillannak
meg. A kultuszfilmmé válás
már szinte az első pillanattól
kezdve elkönyvelhető volt, de az nem, hogy
nem egy színész fordulóponthoz
ért ezzel az alkotással
pályáján, s a folytatás
iránya nem éppen pozitív a
legtöbb esetben. Tarantino
mondhatni a popkultúrába írta
magát (vastag, csupa nagy betűvel), s a
szárnyalás csak folytatódott.
Először gyorsan összehozta ’A
négy szoba’ (Four room, 1995)
utolsó epizódját, egy
’Alfred Hitchcock bemutatja’ rész
alapján, majd Robert
Rodriguezzel közösen
megálmodták és
megírták az ’Alkonyattól
pirkadatig’-ot (From dusk till dawn, 1996), mely
talán a legjobb western-vámpír
film a világegyetemben, hatalmas
dumákkal, karakterekkel s feledhetetlen
fegyverekkel, mely szintén sok más
alkotásból építkezve nyeri
el a közönség tetszését
(Romero-tól a
Peckinpah-ig, a ’Gonosz
halottaktól’ a ’Satanico
Pandemonium’-ig)
A ’90-es évektől ő már
’97-ben elköszön mint rendező,
hiszen utolsó filmjét az elmúlt
évezredben ekkor hozza össze. A
’Jackie Brown’ hozza azt, amit ekkorra
már egy Tarantino filmtől
elvárnak, s ráadásul
Robert De Niro és
Bridget Fonda még némi
új színt is tud vinni a már
felismerhető karakterekbe. Bár igaz, hogy a
Jackie Brown és Ordell
Robbie pénzének
kapcsolatából felépülő
történet izgalmas és fordulatos,
viszont nem a ’Ponyvaregény’. Pedig
a legtöbben valami hasonlót vártak a
rendezőtől, de ő ehelyett egy sokkal
érettebb alkotást tett le az asztalra,
mely így megosztotta mind a nézőket,
mind a kritikusokat.
A mozi egyébként Elmore
Leonard ’Rum Punch’
című regénye nyomán
készült, s egyértelműen a 70-es
évek hangulatában tobzódik.
Érdekességként
megemlíthetjük (ha már eddig is
helyet kaptak a filmes utalások), hogy most
már saját magát idézi: Ms.
Brown a táskacserét követően
abban a ruhában rohangál, amit Mrs. Mia
Wallace is visel a túladagolásának
estéjén.
’97 után hat évet kell
várni, hogy újra Tarantino mozira
ülhessen be a publikum, de ekkor csupán egy
film első felét tekinthettük meg, majd
csak egy évvel később a
másodikat, melyek azért a szokásos
markáns kéznyomokat magukon
viselték (a hangulat, a zene, a karakterek, a
dialógusok). A ’Kill Bill’
tehát két részben (2003, 2004)
került a mozikba, mely talán még
jobban kétfelé választotta
nézőit.
A bosszúálló menyasszony
történetét taglaló mozik
inkább egy alkotásnak tekinthetők,
melyben 9 fejezeten és egy epilóguson
keresztül tárul föl előttünk
egy még a megszokottól is véresebb
történet. A filmek kapcsán
emlegethetőek a spagetti westernek, a
blaxploitation (a hetvenes évek
Amerikájában a néger
hősöket felvonultató, fehér
amerika ellenes mozik), a kínai wuxia
(hagyományos kínai
harcművészeti film), a japán jakuza,
szamuráj és kung-fu mozik (a
konkrét filmek
felsorolásától, most
tekintsünk el egy kivétellel, a ’Lady
Snowblood’-dal (1973, Toshiya
Fujita), mely lényegileg a film
alapját szolgáltatja), melyek
folytán egy olyan mixtúra keletkezik,
mely egy roppant humoros és
élvezhető bosszú filmet
eredményez, ami azért mégis egy
szórakoztató popcorn mozi (mint a
Tarantino filmek
általában).
A Sin City csupán
érdekességként
említhető, hiszen Rodriguez Frank
Miller adaptációjában
inkább csak mint barát vesz részt
Tarantino, s a néhány,
időben itt elkövetett sorozat epizódot
sem kell túlságosan megbolygatni, hiszen
elég csupán mint köztes
időtöltést tételezni a
karrierben, mielőtt megpróbálja
Rodriguezzel fiatalságuk
moziélményét újrateremteni.
Az egész egy poszter körül
kezdődött, melyen két film
(’Dragstip Girl’, ’Rock all
Night’) egyéjszakás
vetítését
reklámozták. Rodriguez,
miután megtudta, hogy Tarantino-nak is megvan,
közölte, hogy mindig is szeretett volna egy
ilyen dupla mozit készíteni, s jó
lenne, ha az egyiket ő, a másikat pedig
barátja rendezné. Az ötletre
Tarantino rögtön
rávágta, hogy rendben és
Grindhouse (amerikai terminus, az összes
B-kategóriás műfaj
összefoglaló neve) lesz a címe.
Ezekután született meg az
Európában két külön
alkotásként, újravágva,
hosszabb verzióban vetített
’Terrorbolygó’ (Planet Terror, 2007)
és ’Halálbiztos’ (Death
Proof, 2007) (ez valószínűleg az
amerikai sikertelenségnek, illetve a mozi
különböző szerepeinek, a tengeren
innen és túl köszönhető).
Az előbbi igaz, már a 1988-as The Faculty
forgatása alatt megvolt, s a
forgatókönyvet is írogatta
már gazdája. Ez az alkotás a
klasszikus zombifilmek előtti tisztelgés,
azok újraélesztése. A másik
mozi már kevésbé ilyen régi
elképzelésen alapszik.
Tarantino-t a tényleg
létező halálbiztos autók (60
mérföldes sebességig
ütközésnél elvileg semmi baja
nem történhet a vezetőnek)
ihlették meg, s készített
így egy bodycount filmet.
Tehát úgy tűnhet, hogy a két
vagy egy film tisztelgés a 70-es évek
amerikai mozi világa, kultúrája
előtt. Ezt tovább erősíti
azoknak az álelőzetéseknek a
leforgatása, melyek tekinthetőek
akár kísérő
rövidfilmekként is. Ez és a
poszterek, a Terror Bolygó hiányzó
részlete, illetve az Újvilágban
való együttvetítés
próbálta azt a sajátos hangulatot
megteremteni, mely elrepítette volna a
nézőket abba a világba, melyek
valószínűleg a film rabjaivá
tették a két rendezőt (bár
lehet inkább csak az idősebb Tarantino-t).
Igazság szerint Tarantino-nak
mindig is a párbeszédei és a
karakterei voltak nagyon erősek, s így
értelemszerűen ezek szegezték a
nézőket a mozivászon, a
televízió vagy éppen a monitor
elé, s persze ezek miatt nézték
meg újra és újra őket. A Kill
Bill első és második része
óta, sőt talán még ezek
előtt is ez megkopott. Már nem volt
ugyanaz, mint régen, az a bizonyos egyedi hang,
él hiányzott belőle, ami a
korábbiakban megfogó volt (na persze nem
szabad elfeledni a film szinte legvégén
elhangzó Superman-es fejtegetést, mely
azóta is az egyik legkedvesebb
Tarantino-tól
származó elméletem). Itt viszont
nem elég, hogy ezek a dialógusok sem az
igaziak, de még érezhető is rajtuk,
hogy igazából férfiak
szájába kívánkoznak.
A ’Halálbiztos’
sikertelensége után egy kis csönd,
aztán felrepültek a hírek, hogy
Tarantino egy Második
Világháborús filmet
készít elő. Aztán jöttek
sorba az információk, a trailerek, s
lassan csak azt vesszük észre, hogy
hamarosan (a cannes-i bemutató után)
hazánkba is megérkezik Brad
Pitt és az ő Brigantyjai, mely
úgy tűnik talán feledteti
velünk a melléfogásnak
tekinthető legutóbbi filmet.
-paulkemp-