Egy újonc első éve a debreceni tűzoltóságon

Eseménydúsan telt az esztendő a lánglovagok számára. Szinte minden szolgálatra jutott egy nagyobb tűzeset vagy bonyolult műszaki mentés. Jó néhányan a magánéletben is izgalmas fordulatokat éltek át, volt sok esküvő és gyermekáldás.

Több mint száz tűzoltó számára azonban az idei év elsősorban azért marad emlékezetes, mert februárban tette le az esküt a haza szolgálatára. Az újoncok várakozással teli feszültséggel, tenni akarással léptek be a laktanyájukba, ami néhány hét alatt a második otthonuk lett – számolt be a BM Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság magazinjában Papp-Kunkli Nóra tűzoltó hadnagy, a Hajdú-Bihar Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság megyei szóvivője.

Arany Zoltán tűzoltó őrmester is egyike azoknak, akik idén, érettségi után jelentkeztek tűzoltónak. A derecskei rendvédelmi középiskolában végzett, ahol egyik tanára, egy ma is szolgáló tűzoltó őrnagy egyengette az útját, jól hasznosítható alapot nyújtva neki, így a fiatal tanuló számára a rendvédelmi oktatás és a tűzoltóképzés sem jelentett gondot. Miután levizsgázott, Arany Zoltán a debreceni tűzoltóságon kezdte meg szolgálatát. Amikor kollégái arról kérdezték, hogy telt az első éve a katasztrófavédelem kötelékében, nehezen találta a szavakat. Végül bevallotta, szinte percről percre emlékszik a legelső napjára.

– Riasztás, gyors öltözés, ugrás az autóba és száguldás szirénázva a szerrel. A pulzusom az egekbe szökött, szinte láttam a mellkasomon, ahogy ver a szívem. A gyomrom összeszorult, azt éreztem, hogy egy hang sem jönne ki a torkomon.

Szétnéztem magam körül, és bár ismeretlen emberek ültek mellettem, az ő nyugalmukba tudtam kapaszkodni, éreztem, hogy biztonságban vagyok. 

Olyan emberek között voltam, akik már előre tudták, mit fognak tenni, ha a helyszínre érnek, ebből én is erőt tudtam meríteni. Bár sokszor eljátszottam a gondolattal, milyen lesz, ha felszerelek, igazából mégis az első vonulás alatt tudatosult bennem, hogy már én is nagybetűs tűzoltó vagyok – elevenítette fel az újonc.

Ahogy teltek a hónapok, egyre többet tanult, számos tűzesetnél és műszaki mentésnél segédkezett. Most már tudja, hogy egy baleset sérültjét támogatni ugyanolyan jó érzés, mint felsegíteni egy idős embert, aki képtelen ajtót nyitni a mentősöknek. Ez viszi előre, és az érzés, hogy hasznos tagja a csapatnak, a bajtársai számítanak rá. – A szabadnapjaimat is teljesen másképp töltöm, mint néhány éve kamaszként. Mindig ott van a fejemben, hogy bármikor szükség lehet rám. Ezt éreztem ősszel is, amikor a szabadnapomon történt a megyében egy elhúzódó nagy káreset. Elbúcsúztam a barátnőmtől, hazamentem, összepakoltam, majd vártam, hogy berendeljenek.

Azt természetesen ő is tudja, hogy ez a végtelen lendület az évek múlásával valamelyest kopni fog, de ahogy fogalmazott: „most nagyon jó nekem”.