Egy gazdag élet története: múltjára emlékezett a százéves Terike néni

Életünkben ritkán adódik alkalom találkozni százévesekkel, de még ritkábban olyanokkal, akik életük eddigi száz évét ugyanabban a községben élték le, ahol születtek. Olyanokkal pedig igazán ritkán, akik ebben a matuzsálemi korban szellemileg meglepően frissen emlékeznek eddigi életükre.

Ilyen százéves Joó Mihályné, aki születésnapján, szeptember tizedikén délelőtt Hajdúszováton, a református idősek otthonában, délután pedig szeretett szülőfalujában, Földesen fogadta köszöntőit.

A kert zöld orvosság, gyógy­ír a bánatra és ok az örömre. Bálint György egykori gondolatai sok évig igaziakká váltak. A férjét a második világháborúban elvesztő, három gyermekével egyedül maradó Joó Mihályné gyógy­írként sok évig tündérkertet varázsolt Eötvös utcai portájára.

A szülőfalu köszöntötte

Százéves korban nem könnyű az emlékezés. Az évek sokasága Terike néni mozgásában láthatóan egyre több terhet jelent. Ritka adománya a Teremtőnek és a sorsnak, hogy hetvenöt évi özvegységgel a háta mögött családja és tisztelői, falubelijei még köszönthették.

– A nagy háború utáni évben születtem, 1919. szeptember tizedikén. Szüleim későbbi elmondása szerint akkor itt román megszállás volt. Hála istennek, Földesen jó emberek laknak, akik szeretik falujukat. Szeretnek dolgozni magukért és a közért. Én is hamar belecseppentem a munka világába. Szüleimmel és két leánytestvéremmel sokat dolgoztunk. Gyermekéveim után 1938 márciusában férjhez mentem Joó Mihályhoz. A születésnapomat köszöntő Jeneiné dr. Egri Izabella polgármester asszony még az akkori házassági tanúinkat is kikereste a nagy anyakönyvből. Vitéz Kemecsei Antal és Lengyel Sándor voltak a tanúk, dr. Sápy Lajos jegyző esketett bennünket. Hamar szaladtak az évek. Jöttek a gyerekek, Lajos, Irmus és Mihály szépítette napjainkat.

Özvegyen hetvenöt éve

– Aztán beütött a mennykő. Kitört a második világháború. Mihályomat behívták katonának. Most is őrzöm leveleit, melyeket a frontról küldött. Mindig sírok, ha előveszem őket. Édes Anyukám, vigyázz a gyerekekre, a gyerekek legyenek a két szemed – kérte. Aztán a várt levele helyett jött 1944-ben a máig felfoghatatlan gyászhír: Mihály a fronton elesett. Sokáig reménykedtem a gyerekekkel, hátha tévedés történt, és valahol fogságba esett. Úgy, mint sógorom, Máté Sándor, aki levelezőlapokon adott életjelt magáról. De a Teremtő másképpen rendelkezett. Mihályról nem hallottunk többet. Egészen a közelmúltig csak sejtettük nyugvóhelyét. Zsófika, Irmusom lánya az interneten sokat kutatva utána dokumentumokra lelt, és megtalálta azt a temetőt, ahol orosz földben nyugszik.

– Magamra maradva neveltem három gyermekemet. Istápoltam, neveltem, öltöztettem őket. Nagyon sokat dolgoztam. Csak szüleim segítségére számíthattam. Előbb a gabonaforgalminál, majd a földműves-szövetkezetnél alkalmaztak. 1959-ben megkeresett Jámbor István, a Rákóczi téesz idén ötven éve elhunyt, ismert elnöke. Joóné, könyvelőt keresünk, mondta, jöjjön hozzánk, és tanulja meg ezt a szakmát. El kellett mennem könyvelőiskolára Kiszomborba, a jugoszláv határ közelébe, fél évig. Míg oda voltam, szüleim gondoskodtak a gyerekekről. Hazatérve sok évig könyveltem a téesz anyagait. De más volt akkor a könyvelés! Egy kockás füzetbe tintaceruzával rögzítettük az adatokat. A Rákócziból mentem nyugdíjba, és nagy meglepetésemre az akkori mezőgazdasági miniszter, Romány Pál a Munka Érdemrend ezüst fokozatával köszönte meg szövetkezeti munkámat.

„A gyerekek felnőttek. Irmus lányom férjhez ment, Lajos is házasodott, majd Mihály is követte testvéreit. Jöttek az unokák, majd a déd­unokák és büszkeségeim, az ükunokák…”

– Most már Hajdúszováton, az idősek otthonában töltöm öreg napjaimat. Bár sajnálom, hogy eladtuk a kis házamat a gyönyörű virágoskertemmel, de az otthonban legalább társaságban élek. Sokszor félreülök a kertben, itt, a parkban egy padra, és az életemre emlékezem. Irmus lányom hetente többször meglátogat, mondják is a gondozók, Teri néninek ma ismét vendége lesz. Kis szobámban régi bútoraim és korabeli leveleim között élek, és sokat emlékezem a régmúltra. Otthonbeli lakótársaim is szívesen hallgatják emlékeimet, sőt egy öreg néni, aki kilencvenöt éves lehet, kéri legtöbbször meséimet. Kedves, mit gondol, mit mesélhetek én ennek az öregasszonynak…

– Sok mindent, anyukám! – mondja a beszélgetésünket hallgató lánya, Irmus. – Azt, hogy háromnegyed évszázadát életednek özvegyen, értünk élted le. Azt, hogy apánk helyett apánk lettél. Éjjelt nappallá téve dolgoztál értünk, neked csak mi, a gyerekeid és az otthonod létezett…

Péter Imre

Ükunokái boldogságában

– Gyermekeim négy unokája, Anikó, Lajos, Anikó és Mihály családjában születtek a dédunokák: Zsófia, Péter Dániel és Ancsi. Nagy boldogságomra megérkezett a három ükunokám is: Hanna, Barbara és a legifjabb, a kis Petykó. Az örömöm mellé sajnos tragédiák is társultak. 1977-ben egy balesetben 38 évesen elhunyt a honvédségnél hivatásos katonaként dolgozó Lajos fiam, majd hosszas betegség után a 75 éves Mihály fiam is itt hagyott bennünket a múlt évben – idézte fel Terike néni.

Borítókép: ritka adománya a Teremtőnek és a sorsnak, hogy családja és tisztelői, falubelijei még köszönthették Terike nénit – sokan el is jöttek