Kutya, elásva

Minél jobban megismerem az embereket, annál jobban szeretem a kutyámat, látta Ludwig Hernya egykor egy olyan kis vicces táblára kiírva, mint amilyeneket viccestábla-boltokban lehet kapni, és ahogyan, kobakja deresedvén, egyre többet tapasztalt, s emberszeretete egyre szédítőbb mélységekbe hanyatlott, úgy érezte: az ügy talán nem is olyan vicces.
Hogy is lenne tréfadolog, amikor Ludwig Hernya lépten-nyomon olyan rémesetekkel találkozott kis- és nagyvilágban, amelyek tovább erősítették benne: sok emberre aranyhörcsögöt nem bízna, nemhogy gyereket.

Sínhez kötözött kutya, nyílvesszővel átlőtt fejű macska, primitív gonoszsággal megnyomorított, rút halálnak adott jószágok, persze lehet, hogy Ludwig Hernya túl sok újságot olvasott, az ment az agyára, még szerencse, hogy nem ő az antiszociálisügyi miniszter, lenne itt nemulass.
Vannak persze nagyobb léptékű féregségek, amelyeket nem a gondjaira bízott állatokkal, hanem egyenesen az anyatermészettel végez el az emberiség, nevezetesen, hogy jól túlnépesedik, s az élőhelyek visszaszorításával egyre több fajt sodor pusztulásba.

Sokasodjatok, és szaporítsátok magzataitokban a bűnt, gúnyolódott Ludwig Hernya, s úgy vélte, itt már csak egy humánspecifikus kataklizma segíthet – és lehet, hogy tévét is túl sokat néz.
S akadnak finomabb egyének, akik nem okozzák közvetlenül egyetlen állat vagy növény csúf végzetét sem.

Csak a nekik kiszolgáltatott embertársaikat gyötrik halálra. Hogyan is várják hát el – akár csupán a Ludwig Hernya-félék, és akár csupán az állatok világnapján –, hogy tiszteljék az emberek az állatokat, ha saját fajtársaikat sem képesek?
„Hernya extra” – A szerző blogja
http://ludwighernya.blogging.hu