Négy évtized a kultúráért: a magyar–japán kapcsolatok jeles alakjává vált Pinczés István

Gyerekként szeretett bele az amatőr színjátszásba, tanári diplomával a zsebében rendezőasszisztensnek állt, saját színjátszó stúdiót alapított, ahol a legnagyobb magyar színészek közül többen bontogatták szárnyaikat. A kezdő amatőrből később profi rendező és a színházművészet doktora lett. A Jászai-díjas Pinczés Istvánnak egy bizonyos Csehov-darab megrendezése írta újra az egész életét. A japán kultúra szerelmese életéről, élményeiről, terveiről és társulata áldozatos munkájáról beszélt a Hajdú-bihari Naplónak adott exkluzív interjúban.

Hogyan válik rendezővé egy tanárember?

Mezőcsáti kisdiákként, sárospataki gimnazistaként kezdtem el verset mondani, az iskolai színjátszásban részt venni. Versmondósikerekkel a hátam mögött sem akartam felvételizni a színművészetire, tudtam, milyen kiszolgáltatott helyzetben vannak a színészek: kitűnő vagy alkalmatlan igazgatók művészi ízlése és szubjektív döntései határozták meg, ki milyen feladatot kap a deszkákon.

Eredetileg magyar–angol szakon végeztem Debrecenben. Mindig tanár akartam lenni, lehetőségem is nyílt „nem középiskolás fokon” tanítani diploma után, de az élet közbeszólt. Otthagytam az alig megkezdett tanári pályát, színházrendező szakra jelentkeztem, ám a harmadik rostán kiperegtem: felkészült, de élettapasztalatok híján éretlen voltam még a feladatra. Pantomimegyüttesem ki mit tud?-győzelme után feladatokat és állást kínált a Csokonai Színház. 1979 szeptemberében megalapítottam hobbiból a Debreceni Színjátszó Stúdiót, és Lengyel György főrendezőm, későbbi osztályfőnököm tanácsára szakirányú diplomát és színházelméleti tájékozottságot szereztem a színművészeti főiskola drámaelméleti szakán. Időközben a Csokonaiban ellestem a rendezés gyakorlati alapjait: az instruálás, a színészvezetés művészetét, a világítás titkait, a díszletek-jelmezek tervezésének illúzióteremtő csínját-bínját. Két-három évet akartam az életemből a színházra szánni, magam sem gondoltam, hogy miután Gali László kinevez rendezőnek, egész életemre itt ragadok. Két hét híján 25 évig tartottam ki Debrecenben (rendezőasszisztensként, rendezőként, főrendezőként, megbízott igazgatóként és vezető rendezőként töltött be pozíciót a színháznál Pinczés István – a szerk.), bár közben sok előadást hoztam létre szerte az országban, külföldön, határon túli magyar színházakban is. Egy évtizeden át a Pesti Magyar Színházban dolgozhattam legendás fővárosi színészóriásokkal, majd Zalaegerszegre hívtak rendezni, s közben igazgattam a színház tagozataként működő bábszínházat is.

Honnan jött a stúdió ötlete?

Eredetileg a Rencz Antal vezette önismereti tanfolyam egyik csoportjának osztályfőnöke és mozgástanára voltam. Rencz elszerződött, a félbemaradt tanfolyam játszani akaró résztvevőiből amatőr színtársulatot szerveztem. Sikeres előadásokat hoztunk létre, jártuk a megyét és a világot, hazai és külföldi fesztiválokon arattunk zajos sikereket – de következetesen folytattuk a szakmai képzést is: minden évben felvették közülünk a legfelkészültebbeket a színművészetire. Rögtön a tanfolyam elvégzése után „csont nélkül” kerültek be többek között olyan jelentős színészek, mint Csuja Imre, Eszenyi Enikő, Kerekes Laci.

„Jó érzés, hogy filmekből, tévéből ismert kitűnő és népszerű művészek tehetségük kibontakozásához a Színjátszó Stúdió művésztanáraitól, szaktanáraitól tanulták az alapokat.”

Megcsináltuk Csehov Leánykérését, ami remekül sikerült (az apa szerepét az azóta Kossuth-díjas, Jászai Mari-díjas, és többek között az Üvegtigris című sikerfilmekből is ismert Szarvas József játszotta – hastöméssel). Akkoriban Kazincbarcikán kétévente nemzetközi színjátszó fesztivált rendeztek, ahova a megyei döntőből mi is bejutottunk. Bár „csak” ezüstérmet kaptunk, a jelenlévő amerikai szakember, Mort Clark professzor azonnal meghívott minket New Yorkba. 1981 áprilisában kimentünk és megnyertük a fesztivált – onnantól hatalmas fordulatot vett az életem.

Mi történt Amerikában?

Itt ismerkedtünk meg japán barátainkkal, a Bungeiza társulattal, akik ugyanazt a darabot játszották, mint mi, de „japanizálva”: mi vadászpuskát használtunk, ők szamurájkardot, nálunk asztal mellett veszekedtek a szereplők, náluk tatamin térdelve. Nem értettük egymás nyelvét, mégis tudtuk, mikor, miről beszél a másik csapat színésze a darabban. Annyira megtetszettünk egymásnak, hogy a fesztiválszereplés után meghívtak minket Tojamába, ők pedig 1982-ben eljöttek a kazincbarcikai fesztiválra és Debrecenbe. A két színjátszó csoport kapcsolatából évről évre egyre gazdagabb, szerteágazó művészeti együttműködés nőtte ki magát. Negyven éve virágzó barátságunk emlékére idén – többek között Debrecen városa és a The Japan Foundation támogatásával – kiadtunk egy háromnyelvű (japán–magyar–angol) haikukötetet Cseresznyevirág-sziromlevél címmel. A tizenhatodik századi japán költő, Macuo Basó világhírű, békáról szóló művének friss magyar fordításait, valamint a pályázatunkra beérkezett kortárs magyar költők legjobb alkotásait és azok japán–angol fordításait jelentettük meg benne.

1983-ban, első japán utunk előtt nem is sejtettük, mivé formálódik az amerikai találkozás, ám amikor megérkeztünk Tojamába, azonnal éreztük, valami egészen különleges élmény részesei lehetünk.

„Ahogy az emberek becsülték egymást Japánban, az évezredes kultúra és a jövő század technikai csodái, a tehetség és a tudás tisztelete, a különleges ételek – szinte azonnal beleszerettünk az országba.”

Azóta hatvanhatszor jártam Japánban. Ez negyven év alatt nem feltétlenül tűnhet soknak, de nagyjából négy és fél évet takar, ami azért már tekintélyes időmennyiség! 2016-ban átvehettem a Felkelő Nap Arany és Ezüst Sugárpárjának Rendje megtisztelő császári rendjelet a magyar és a japán kultúra határmezsgyéjén végzett szolgálataimért, esküt téve, hogy továbbra is a két kultúra közötti kapcsolat fejlesztésén munkálkodok. 2019. január 22-én, a japán–magyar diplomáciai kapcsolat létrejöttének 150. évfordulóján rendeztem egy japán színdarabot Tojamában, japán és magyar színészekkel, melynek premierjén a japán kultuszminiszter és a tokiói magyar nagykövet is jelen volt. Korábban is belevágtunk lehetetlen küldetésekbe: a debreceni stúdió tagjaival három saját produkciónkat is játszottuk japán nyelven odakint: a Kis gyufaáruslányt, a Rút kiskacsát és a hexameteres Lúdas Matyit.

Megéri a társulatnak ilyen távoli helyeken fellépnie?

Művészi szempontból teljes mértékben. Az idegen közönség reakciója hasznos visszajelzés. Anyagi értelemben természetesen nem éri meg. Szenvedélyből és kalandvágyból csináljuk. Visszük a magyar színházkultúra értékeit, töltekezünk a japán színház különleges kincseiből, és beépítjük hazai előadásainkba. Rengeteg alázattal és lemondással jár ez a fajta munka, a próbák gyötrelme, a végtelennek tűnő utazások, a kapcsolatok építése, és ez évtizedekkel ezelőtt sem volt jobb. Egy apró példa: anno fejenként 5 ezer forint volt a japán vízum, és ez elenyészően kis összeg volt a repjegy összegéhez mérten. Én akkoriban 2 ezer forintot kerestem tanárként, rendezőasszisztensként annyit sem. Emlékszem, az első japán utunk során 1983-ban Budapestről mentünk Moszkvába magyar repülőjárattal, onnan belföldi orosz járattal Vlagyivosztokig, majd a transzszibériai vonattal a kínai határ mellett az orosz hajóig, amellyel két nap alatt értünk el Tokióba. Míg mások csak 200-300 kilométereket utaztak egy-egy fellépésért Szlovákiába, Németországba, mi öt napot és 15 ezer kilométert utaztunk Tojamába (és ugyanannyit vissza) az életre szóló egyhetes fesztiválkalandért. Nagy segítség, hogy a Tojama–Debrecen/Hajdú-Bihar kulturális csereprogram útiköltségeinek finanszírozását a Debrecenben is jól ismert Csokonai-díjas japán színésznő, az ősszel elhunyt Koizumi Kuniko nagy összegű adománnyal, személyes vagyonából felajánlott 10 millió forintos összeggel támogatta. Ezen felajánlás mellé szeretnénk egy hasonló nagyságrendű összeget összegyűjteni tehetős helyi cégek, segítőkész vállalkozók és jóakaratú magánemberek adakozásából a kapcsolat folytatásához. Most is csak komoly anyagi erőfeszítések árán tudunk kimenni Monacóba: a pandémia miatt előállt vis maior helyzetben a japán Bungeiza társulat nem vehet részt a közös produkcióban, így a hirtelen megnövekedett költségek is minket terhelnek.

Mivel készülnek Monacóba?

A 2019-es közös japán–magyar produkciót, az Emlék­árust hívták meg a Világszínjátszó Fesztiválra, de csak két 80 éven felüli japán színész léphet fel velünk. Az oltatlanság miatt Tojamában rekedtek helyett beugró debreceniekkel, összesen 27 fős amatőrtársulattal utazunk, köztük kezdőkkel is. A Monacóba meghívott előadásunkat a tragikus sorsú frankomán japán szerző, Kato Micsio írta. Emlékárus című szimbolista zenés színművének magyar, illetve magyar–japán nyelvű előadásával veszünk részt a fesztiválon hazánkat képviselve. A történet a második világháború utáni Tokióban játszódik. Egy idegen országból érkezett, furcsa utcazenészről szól (aki talán a szerző alteregója). A vándormuzsikus feledésbe merült emlékeik felidézését kínálja a járókelőknek egy-egy kedves dallam segítségével, mindössze 100 jenért. A zene mágikus erejével szép emlékeket próbál felidézni a lelkükben, hogy elviselhetőbbé tegye veszteségekkel és fájdalmakkal sújtott életüket. A szaxofonos-verklis utcazenész kuncsaftjai között van három egykor egymáshoz tartozó ember – anya, férj és gyermekük –, akik mit sem tudnak egymásról. Azt hiszik, szeretteik elpusztultak a háborúban. A vándorzenésznek már majdnem sikerül újraegyesíteni a szétsodródott családot – a kis virágáruslányt, a prostituáltként dolgozó anyát és a légnyomástól emlékezetét és identitását vesztett jakuza férjet –, ám a végkifejlet menthetetlenül deus ex machinás tragédiába torkollik. Az egészséges sikerhajhászás és a remélt kedvező szakmai visszajelzések mellett szeretnénk elérni, hogy Magyarországra és Debrecenre figyeljenek az IATA/AITA fesztiválszervezői. Ismét kezdeményezzük, hogy a következő világfesztivál a nagy amatőr múlttal rendelkező, a hagyományos és alternatív színházi játszóhelyekkel jól ellátott, a nagy rendezvények szervezésében jártas hajdúsági fővárosban kerüljön megrendezésre.

Péter Szabolcs