2023.05.22. 20:00
Bereczky Bence: Monostorpályiban a srácok tényleg tudnak focizni is!
Az edző szerint Monostorpályiban a siker kulcsa a barátság.
Bereczky Bence, a Monostorpályi SE edzője
Forrás: Napló-archív
Interjú Bereczky Bencével, a Megye I.-es bajnokcsapat fiatal debreceni edzőjével.
A Bestrong ellenei meccsen biztosította be bajnoki címét a Monostorpályi a Megye I.-ben. Kezdjük a legfontosabbal: meddig tartott a buli?
Vasárnap hajnali négy körül kerültem ágyba, tehát elég jól sikerült a buli. Azt szoktuk mondani, minden győzelem annyit ér, amennyire megünneplik. Ez a bajnoki cím sokat ért a csapat számára, tehát beleadtunk mindent.
Nem akarok ünneprontó lenni, de a legerősebb kerettel rendelkező Monostorpályi bajnoki címe papírforma. Már télen sokan odaadták volna nektek az első helyet.
Ezt nem tudom, azt azonban igen, hogy a bajnokság felénél hárompontos hátrányban voltunk. Ősszel jött egy szép kupamenetelés: kivertük a Sajóbábonyt és a Tiszaújvárost, majd játszhattunk a Nyíregyházával. Vélhetően ennek következtében egy kis fásultság jeleit vettem észre a csapatom, mintha a motiváltság is csökkent volna, a kupasikerek után nehéz volt visszarázódni a megyei kerékvágásba.
Nem volt tehát sétagalopp számunkra ez a bajnokság, és azt sem mondanám, hogy nekünk van a legjobb keretünk.
Akkor áruld el, mi a sikeretek titka?
A jó közösség! Mi nemcsak csapattársak vagyunk, hanem barátok is. A focin túl is sok közös programot szervezünk. Ez a siker legfőbb kulcsa, no meg persze az sem elhanyagolható, hogy a srácok tényleg tudnak focizni is.
Forrás: Napló-archív
Gondolom, a megye jóval nagyobb településein, Hajdúböszörményben, Hajdúnánáson, Balmazújvárosban, Püspökladányban vagy éppen Berettyóújfaluban is vannak baráti társaságok, mégsem érnek most a Monostorpályi nyomába…
Nálunk minden kerek, minden együtt van. Monostorpályiban már a Megye III.-ban is magukénak érezték a csapatot a szurkolók, és sokan jártak meccsekre. A település mindig híres volt erről. Az elnök, Nyilas József – aki egyébként a nagybátyám – mindent megtesz, hogy bevonja a szurkolókat a csapat programjaiba. Csakhogy egy példát mondjak: idén január 7-én egy közös disznótorral indítottunk az évet.
Apropó! Az a hír járja, hogy nálatok minden hazai meccs után buli van!
A meccsek után a közös főzés kötelező! Van, ahol ha vége a meccsnek, akkor mindenki szedi a sátorfáját.
Monostorpályiban más a módi, és nem azért, mert én előírom, hanem azért, mert minden csapattag így akarja.
Hiszen ahogy említettem korábban, mi barátok is vagyunk. Természetesen nem mindenki marad ott hosszú órákra, esetleg éjszakába nyúlóan, méltányoljuk azt, ha valaki családos ember, de minden meccs után egy-másfél órányi beszélgetés, sörözgetés, az a minimum.
Még az ellenfelet is megvendégelitek olykor, azt is beszélik.
Igen, ha nem vernek meg nagyon, akkor a vendégeink, de tréfa nélkül: több csapattal ápolunk meglehetősen jó kapcsolatot – például a Hajdúsámsonnal vagy debreceni BeStronggal –, és ez a vendéglátás, a meghívás oda-vissza zajlik.
Forrás: Napló-archív
Huszonhat évesen a pályán lenne a helyed, nem a kispadon!
2017 telén kerültem Monostorpályiba, az ifik edzője és a felnőttcsapat játékosaként. Aztán három évvel ezelőtt elszakadt a keresztszalagom, és bár úgy terveztem, hogy visszatérek a pályára – megműtöttek, majd el is végeztem a rehabilitációt –, de közben a felnőtt csapat élére neveztek ki ideiglenesen. Irányításommal jól szerepeltünk, bejutottunk a Magyar Kupa főtáblájára, tetszett a játékosoknak az edzői munkám, felfogásom, így ott ragadtam a kispadon. Dönteni kellett: játékos vagy edző. A kettő együtt szerintem még ilyen szinten sem működik.
Édesanyád Nyilas Tünde EHF-kupa győztes kézilabdázó, édesapád sportújságíró. Mi az első sportos emléked?
A kézimeccseken a Hódos-dudaszóra sírtam fel. Erre természetesen nem emlékszem, vélhetően csak bebeszéltem magamnak. Fotók azonban tanúskodnak arról, hogy már egészen kiskoromtól vittek a szüleim meccsekre, és arra már emlékszem, hogy kezdtem számolni a gólokat, de nemcsak a kézi-, hanem a foci- és a kosármeccsekre is jártunk.
Beleszülettem ebbe a sportos világba, és el is fogadtam boldogan, hogy ez így jó.
Anyukád volt az élvonalbeli, profi sportoló. Az egy szem fiából miért nem tudott kézilabdást faragni?
Annyira mozgékony gyerek voltam, hogy a szüleimnek valamit kezdeniük kellett a „lefárasztásommal”. Négy-öt évesen nem lehet kézilabdázni, de mondjuk kosarazni sem, ezekhez a sportágakhoz ugyanis érni kell. A foci azonban kortalan, vagyis a legkorábban el lehet kezdeni, így kerültem az Olasz Focisuliba, aztán megmaradtam a futballéletben. Gondolatban kacérkodtam a kézilabdával, de kitartó vagyok, nem akartam váltani.
Forrás: Napló-archív
Gyerekfejjel biztosan nem úgy tervezted, hogy 26 évesen edző leszel, hanem úgy – feltételezem –, hogy NB I-es focista!
Bár végigjártam a DVSC utánpótlásában a ranglétrát, igazából sosem álmodoztam arról, hogy profi focista leszek. Bár voltam utánpótlásválogatott is, sose akartam mindent egy lapra feltenni. Éppen ezért nincs bennem hiányérzet. Sőt, nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy futballozhattam, hiszen a mai napig a volt gyerekkori csapattársaim a legjobb barátaim, tehát nagyon sokat kaptam én a futballtól. Ráadásul már csak azért sem lehet bennem hiányérzet, mert amikor felcseperedtünk, és az NB III.-as csapathoz kerültünk, dönteni kellett a futball vagy a továbbtanulás mellett, én pedig utóbbit választottam. Akkor felvételiztem a jogi egyetemre, és éppen akkor kerültem Monostorpályiba, tehát – ha úgy tetszik – még a folytonosság is megvolt, csak egy éles váltással.
Edzői ambíciókat mióta érzel magadban?
Érdekes, már játékosként kikérték az edzők a tanácsomat, és minden csapatomban vezéralkatnak számítottam.
Fiatal játékosként nem számítottam gyorsnak, de különösebben képzettnek sem, de mindig jól olvastam a játékot. Szerintem ezek a típusú játékosok válnak leginkább edzővé később.
Először a monostorpályi ificsapattal kezdtem, és nagyon megtetszett. Húszévesen velem egykorúakat edzettem.
Most a felnőtteknél nálad idősebb játékosoknak is dirigálsz? Milyen érzés?
Eleinte ettől egy kicsit tartottam, bevallom. Szerencsére egy rendkívül értelmes, intelligens srácokból álló csapatom van, mindenki tudja, meddig lehet elmenni a pályán, és meddig a bulizáskor. Ugyanez vonatkozik rám is. Az edzésen, a meccseken edző vagyok, máskor pedig barát. Nagyon sokat segít Bákonyi Norbert, a kapusunk, aki korábban NB II.-ben is védett. Gyakran kérem ki a tanácsát, a véleményét.
Edzőként dédelgetsz merész álmokat?
Túlzottan nagyokat nem, most az a cél, hogy az NB III.-as osztályozón jól szerepeljünk. Természetesen próbálom képezni magam, jelentkeztem már a B-licenszes tanfolyamra, de nem vettek fel. Nem adom fel, jelentkezem újra.
A megyei bajnokcsapat edzőjét ne vennék fel?
A felvétel nem ezen múlik, hanem egy teszten. Remélem, idén sikerül.
A civil életben is próbálkozol?
A kormányhivatalban dolgozom, szó sincs arról, hogy főállású edző lennék. A jogász diplomámmal is kezdhetnék valamit, és vannak is terveim, de az még a jövő zenéje.
Az NB III-as osztályozót komolyan veszitek?
Amennyire csak lehet! Óriási presztízs nekünk, éppen ezért hiába nyertük meg a Megye I-et, nem állunk le, nem lazulunk, hanem készülünk az osztályozóra, és ha az élet úgy hozza, hogy egy osztállyal fentebb léphetünk, akkor azt is vállaljuk!
Monostorpályiba járhatunk NB III-as meccsre?
Oda sajnos egyelőre nem, mert a pálya, a létesítmény nem NB III.-as szintű, és éppen felújítás előtt áll. Ha megnyernénk az osztályozót, akkor Létavértesen játszanánk a hazai bajnokikat.
Az NB III-hoz sokkal több pénz, erősebb csapat kell – mondják a bennfentesek.
Általános gyakorlat, hogy ha egy csapat feljut, osztályt vált, lecserélik a keret 80 százalékát. Mi nem ezt az utat járjuk, megbeszéltük az elnök úrral, hogy a keret magja, ez a jó közösség mindenképpen együtt marad. Tisztában vagyunk vele, hogy kell erősíteni, de ez nem mehet a csapatszellem rovására.
Az anyagiakon semmi sem múlik?
Nincs kolbászból a kerítés Monostorpályiban. Sokan állítják, hogy nálunk sztárgázsikért játszanak a fiúk, de ez egyáltalán nem igaz. Nem tagadom, van pénzbeli juttatás, de többen nem a pénzért játszanak nálunk, hanem a közösség miatt, és nem mennek el néhány ezer forinttal többért máshová. Az NB III.-ban egyébként az MLSZ is támogatja a klubokat.
Tíz év múlva is csak 36 éves leszel. Milyennek látod a lelki szemeiddel a jövőt?
Nagyon remélem, hogy a következő tíz évben sok olyan sikert érünk meg Monostorpályiban, mint a mostani, és ha még a magánéletben is hasonló sikerek érnek, akkor abszolút elégedett leszek majd.
A kormányhivatalban dolgozol, az ifi és a felnőtt csapatot edzed Monostorpályiban. Van egyáltalán időd a magánéletre?
Bizony én is érzem néha, hogy sok a teendőm, de egyszer fiatal az ember! Ráadásul az edzői munka engem nem terhel, hanem kikapcsol. Igyekszem azért időd fordítani a szórakozásra is. A fiúkkal gyakran összejövünk, hogy megbeszéljük az élet nagy kérdéseit a focin túl is. A házunk nagy bulihelyszín, a fiúk sokszor a tudtom nélkül is odaszervezik a partikat, mert szerencsére a szüleim is jó partiarcok.
Még ha egy másik sportágban is, de édesanyád tényleg sokra vitte! Tőle mit tanulsz? Megszabja a taktikát?
Nekem az a tapasztalatom, hogy a sport világából érkező szülők sokkal kevésbé deviánsak, mint az úgynevezett civilek.
Akinek komolyabb sportmúltja van, nem ordítozik a pálya széléről, mert tudja, hogy a gyereknek egyébként is van elég baja benn a pályán, és mindenre ott van az edző.
Édesanyám most egy nagyon lelkes szurkolója a csapatomnak. Minden meccsen kint van, és azt mondja, jobban izgul, mint amikor ő játszott a DVSC-ben.
Az e-mail címed arra utal, hogy nem csak a Lokinak szurkolsz a profi foci világában…
2000-ben Olaszországban nyaraltunk, éppen akkor zajlott az olasz-francia EB-döntő, édesapám pedig ott morfondírozott, hogy Totti AS Roma- vagy Del Piero Juventus-mezét vegye meg nekem. Előbbi mellett döntött. Mondhatni, hogy AS Roma-drukkert csinált belőlem, ami nem a leghálásabb állapot, hiszen több mint húsz éve egyetlen bajnokságot sem nyert a csapat, de mindegy, csak azért is kitartok mellette.
A focin kívül is van számodra sportos élvezet?
Hogyne volna! A kézilabdát, a kosárlabdát, a teniszt nagyon szeretem, és még sorolhatnám. Amelyik sportban labda van, az jöhet! Ha újra kéne most kezdenem – a januári, szabadtéri alapozásokra gondolva –, most biztosan teremsportot választanék.
Cs. Bereczki Attila
