Rácz Imre újabb pályaválasztásként tekint a nyugdíjba vonulásra

Sokan művészeti munkásságáról ismerik Rácz Imrét, portálunk is többször számolt be egy-egy újonnan nyílt kiállításáról, vagy éppen arról, mi a helyzet a hajdúböszörményi művésztelepen, ahol mint szakmai vezető kalauzolt bennünket. Ezúttal nem a festővásznak mellől szólítottuk meg, most a katedrán töltött évek jelentették a találkozásunk apropóját. Ez a helyszín központi volt számára az elmúlt évtizedekben, ugyanis több mint negyven évet töltött a tanári pályán. A múlt idő most egy életpálya lezárását jelzi: a pedagógus decemberben nyugdíjba vonult. Nemrégen, az utolsó tanítással töltött napok egyikén a Debreceni Egyetem Kossuth Lajos Gyakorló Gimnáziuma és Általános Iskolája adott otthont a beszélgetésünknek, melynek apropóját a művésztanár leköszönése adta.

Egy példakép szavára indult el

A hajdúböszörményi születésű Rácz Imrét hajdani rajztanárai, Bíró Ferenc és Király Róbert pedagógiai munkája kötelezte el a rajz és a festészet iránt, s végül Bíró Ferenc szavára el is indult a tanári pályán. – Különleges pedagógus volt, arról volt híres, hogy nagyokat tudott hallgatni – jegyezte meg Imre, visszaemlékezve a kezdetekre. Néhány év múlva, 1981-ben matematika-rajz szakos tanári diplomát szerzett Nyíregyházán. Később, 2010-ben vizuális- és környezetkultúra tanár mesterképzésen szerzett újabb oklevelet. Már gimnazistaként bekapcsolódott a Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Körbe, a főiskolai évei alatt aktív tagja volt a Bessenyei György Tanárképző Főiskola művészeti életének, és a nyarakat alkotótáborokban töltötte. Gyakorló pedagógusként az irányítása alatt működött a rajz önképzőkör az Agrártudományi Egyetemen, és két évig a Városi Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Kör gyermekcsoportját vezette. Sok más mellett évtizedekig látta el Debrecen és Hajdú-Bihar megye általános és középiskolás rajz szaktanácsadói feladatát is; emellett számos versenyt szervezett, megmérettetéseken zsűrizett; de nem maradt távol a kiállítások szervezésétől sem. A pályája kezdetén hat évig tanított rajzot és matematikát a debreceni Eötvös Utcai Általános Iskolában, innen 1988-ban került át ahhoz az intézményhez, ahonnan 34 év után végül most, 2022-ben vett búcsút.

A tanítás tette ízig-vérig pedagógussá

Hogy mit jelentett számára az elmúlt 42 év a katedrán, miben látja a tanítás lényegét, milyen érzésekkel vesz búcsút az iskola falaitól, és arról, milyen tervekkel lépi át a nyugdíjas évek küszöbét, maga osztotta meg a gondolait. Az együtt töltött idő hamar elröppent, nem hagyott üres perceknek teret másfél órába sűrített negyven évnyi történet. A tantermet, a szertárat, a folyosót járva megfeledkeztem az óra ketyegéséről, pedig emlékeim szerint végtelenül hosszú lehet a 45 perc is. Mintha az iskola falai a gyermekidőt folyton folyvást befagyasztanák. Felnőtt fejjel már egészen más élmény az iskolában töltött idő, ma már a pillanatok inkább elillannak kellő figyelem hiányában.

Rácz Imre körbevezetett minket. Volt miről mesélnie a folyosókat járva, a rögtönzött tárlatvezetésen ugyanis olyan, a hatalmas falfelületekeit díszítő festményeket nézhettünk sorra, melyek mind a diákok keze munkáját és a rajztanár közreműködését jelentik. – A gyerekek szeretik ezt csinálni, és tulajdonképpen mindannyiunknak tetszik a végeredmény. Ez fontos, a sikerélmény kell a diákoknak – fogalmazta meg útközben az első tételmondatot. Ez ugyanis nagyban befolyásolta a tanári attitűdöt, melyet magának nevezett Imre. Az eltelt évek alatt nem csak a sikerélményekre fókuszált a rajztanár, a tehetséggondozás is jelentős hangsúlyt kapott a munkája során. Diákjai rajzpályázatokon vettek részt sok esetben országos és nemzetközi díjakat szervezve, és többen tették le voksukat végül művészeti, építészeti pálya mellett.

Negyvenkét esztendő után azt mondta, nyugodt szívvel hagyja a fiatalokra az eddig ellátott feladatait, és örömmel tekint a pálya új tehetségeire. Úgy fogalmazott, jó látni, hogy beérett a munkájuk, pláne, hogy végül jó eredménnyel. – Eltelt 42 év, generációk nőttek fel, és belőlük hazaszerető emberek, tudósok, jó szakemberek lettek. Megállják a helyüket a világban, akárhova mennek. Mi már látjuk a munkánk eredményét és hiszem, hogy jó munkát végzetünk. Jó látni a fiatalok ambícióját – mondta el.

Arról is beszélt, hogy az iskola akkor is tanította őt, amikor a pad helyett a katedra volt a helye, mégpedig arra: a változással együtt kell változni. – A gyerek szent, szoktuk mondani, és ahogy a körülötte lévő világ változik, akképpen kell nekem is változni. Ma már sokkal gyakorlatiasabbnak, élményszerűbbnek kell lenni, motiválni kell – szögezte le, hozzátéve, hogy bár a gyerekekhez való hozzáállásban változtatni kell, a gyerekek szeretete örök.

– A nyugdíjba vonulás egy új pályaválasztás – így fogalmazott, amikor az előtte álló időszakról kérdeztem, hiszen szerinte ez egy olyan forduló, amikor mindent újra kell programozni. Elmondta, hogy az oktatástól nem szakadna el teljesen, vannak alternatívák a fejében arra vonatkozóan, milyen iskolán kívüli lehetőséggel tarthatná meg sok évtizedes szenvedélyét. – Nem hiszem el, hogy el tudok majd szakadni az oktatástól, mint ahogy nem tudtam elszakadni soha a művészeti világtól sem – fogalmazott.

Az tehát, hogy el, de végleg le nem köszön viszonylag könnyen született elhatározás volt, megfogalmazni azt, hogy a végére milyen tanár vált belőle viszont négy évtized után is nehéz volt számára. Azt mondja, hogy jól érezte magát, és nem hagyta volna el a pályát soha (ezt jómagam a siker zálogaként nyugtáztam).

Csend és zsivaj közti balansz

Kíváncsi voltam arra is, hogy a rajztanári és a festőművészeti én miként fért el egy személyben negyven évig; a csendes, elmélyült lélek hogyan asszimilálódott a gyermekzsivajtól hangos térben. Imre szerint a kettő végig kiegészítette egymást, miközben éles határ választotta el őket egymástól. Mint mondta, igenis képes az ember egyik szerepről a másikra váltani. – A gyerekektől tanultam meg ezt, hiszen nekik is csak néhány percük van átállni fejben a következő feladatra az iskolában – mondta.

A tanteremből kilépve most a művészszerep kapja a hangsúlyt, szerencsére a pedagógus évtizedekkel korábban megtalálta a hobbit, ami színessé festheti az olykor szürke hétköznapokat számára. Immár a tankönyvek helyett a festékpaletta, a folyosókiállítások helyett pedig a műhelymunka kap majd nagyobb helyet Rácz Imre szívében. 

BBI