Pokorny Lia: „szeretem, ahogy ez a nő megszerette magát”

Évtizedes évődés emlékét osztja meg vele az egyik néző, egy másik – mintha régi barátok lennének – az életközépen túli, bölcs nő szerelmének melengető örömeiről szól, és tiszta beszédét dicséri egy magyar tanár. A szaténruhában, amelyet a Páholy Lakásszínház folyosóján lévő lámpa fénye hol türkizkékre, hol zöldre simogat, Pokorny Lia fordul minden figyelmével a hozzá szólókhoz október 12-én este. Az ismerős érzésekkel teli ismeretlenek történeteinek végére szoros öleléssel tesz pontot a színésznő.

Sok személyes vallomást kaptál az előadás után. Építenek téged mások történetei, vagy terhelőek a közönség „rád zúdított” érzelmei?

Nagyon fontos nekem, hogy elérhető legyek a közönség számára, ne egy színpadon álló érinthetetlen szobor. Aki kap egy képességet, mondjuk emberekhez tud beszélni, annak ezt az ajándékot vissza kell forgatnia. Ezt nem rúghatom le magamról. A beletett munkáért persze megkapom a „fizetséget”, akár anyagiakban, akár elismerésekben, vagy érzelmi gazdagodás értelemében. De nem lehet csak azért csinálni, hogy az ember csillogjon-villogjon. Semmi értelme az egésznek, ha nem gondolom azt, hogy amikor színpadra megyek, valamit át tudok adni a közönségnek. Valami bőr alá kúszó jó érzéssel mennek el, ami dolgozik még bennük. Nem is feltétlenül tudják megfogalmazni, hogy milyen érzés, csak azt, hogy valami különös dolog történik a bensőjükben. Ehhez hozzátartozik az is, hogy ezt időnként meg tudják osztani velem.

Úgy nyilatkoztál korábban: a szakmádban csak az számít neked, hogy gyógyítani tudsz vele. Mi a leginkább gyógyítandó nehézség ma?

Az emberi lélek maga. Annyira elhanyagoljuk. Mindenféle anyagi dolgokkal akarjuk pótolni a bennünk lévő hiányt. Különösen, aki azt gondolja, hogy majd akkor lesz rendben, ha lesz háza, kocsija, karrierje, tökéletes párja satöbbi. Észre kell vennünk, hogy körülöttünk minden inog. Megtanultuk ettől a kis vírustól, hogy akármikor jöhet valami, ami kihúzza a talajt a lábunk alól. Akkor mi az erőforrásunk? Mi a feladatunk itt? Olyan előadásokat szeretek csinálni, amiben az ember egy kicsit a lelkével kapcsolódik, de nem olyanokat, amitől pofont kap, hanem, amitől kedvet kap magához és a befelé nézéshez.

Húsz, harminc éve népszerű volt a sokkoló színház, ma azt érzem, hogy szeretgetni kell az embereket, és nem nagy rózsaszín löttyel, hanem valóban. A gyógyítás lényege még a nagyon nagy figyelem. A színpadon egy célom van, befogni az összes nézőt, hogy érezzék, tökéletesen a szeretetembe bugyolálom őket, biztonságban vannak. Merjenek feloldódni, ringatózva velem jönni egy kicsit. Érdekes, hogy bár ők néznek engem, de azt élem meg, hogy én vagyok végtelenül rájuk hangolódva.

A közönséget képviselve mondhatom, a biztonságérzetünk abból fakad, hogy a színen te magad is bevallod: hozzánk hasonló esendő, csetlő-botló ember vagy. Ettől érezzük magunkat közel hozzád és a történeteidhez.

Ez a másik gyógyítandó! Tökéletességmániában szenvedünk. Félünk megkeresni és bevallani, ami bennünk van. Van, hogy mást hibáztatunk mindenért. Persze nagyon sok körülmény és személy lehet hibás, de fontos az, ahogyan én reagálok erre. Azért jó felelősnek lenni, mert akkor lehet rajta változtatni. Ha az ember nem vállalja a felelősséget, akkor áldozat.

Említetted, hogy a jelenbeli örömök megélésének gátja lehet a feltételekhez kötött jövőbeli boldogság várása. Az egész gyerekkorod így telt. Édesapád folyton új lehetőségeket keresett a szakmájában, ezért számos alkalommal költözött a család az ország különböző településeire. Te pedig alkalmazkodtál a gyakran változó baráti körhöz, közösségekhez, intézményekhez, és vártad, hogy egyszer megtaláljátok az otthonotokat, és elkezdd az igazi életedet. Nem könnyű batyu. Mikor kezdted letenni, és a folytonos vágyakozást háttérbe szorítani?

Elég későn. Negyvenöt éves korom után kezdődött szép fokozatosan. Például ezért szeretem a kort. Korábban féltem tőle, de ma azt érzem, van valami nagyon megnyugtató abban, hogy átléptem az ötvenes számot, és telik az idő. Például ez a fajta éhség elmúlt belőlem. Ha felmerül egy vágy, annak a közepén már nem én és az akarat állunk, inkább egy ilyen bizsergető izgalom, hogy felfedezhetem, mennyi úton tudok még adni másnak.

Új ajtók nyíltak meg előttem: tudok még olyasmit létrehozni, ami példa lehet. Elkezdtem drámapedagógiát tanulni. Izgalmas, hogy a játékon vagy a színházon keresztül hogyan juthatnak magukhoz közelebb az emberek. Asztrológiát is tanulok. Ez szintén a számomra annyira fontos önismeretről szól. Az emberek gyakran azért nem mernek elindulni az önismeret útján, mert azt hiszik, olyat találnak, amitől összeomlik minden. Akadályok mindenkiben vannak, amiket föl lehet oldani, fokozatosan kimasszírozni, és onnantól lehet építkezni, továbblépni.

Az előadás tizenöt nőt mutat meg egy szerelmi léthelyzetben. Abban a nőben, aki ma vagy, rengeteg munkád van. Mit szeretsz benne, és mi vár még fejlesztésre vagy elfogadásra?

Hallod ezt a zenét most? Csodálatos, hogy pont ez a finom, instrumentális jazz szól, mert teljesen ilyenek az érzéseim belül. Van egy pici, édesen szomorkás hangzás a teljesen nyugodt, lassan folyó zenében. Van egy csomó veszteség az életemben, ami már nem okoz bánatot. Ott marad az a csepp szomorúság, de ezt nem kell kiirtani, mert már az elfogadás is mellette van.

Az élet mindig elém dobálja azt, amit még nem oldottam meg. Az én nagy keresztem, hogy mindenkit fel akarok emelni, pedig nem mindenkit kell, nem mindenki igényli. Mindenkiről el akarom hinni, hogy ő magasabb szinten akar lenni, mint amit most látok belőle. Szeretetteljesen, kedvesen fordulok hozzá, és meglep, amikor nagyon alacsony szintű reakció jön. Azzal kell ilyenkor szembenéznem, hogy finoman, de mégiscsak egy elvárást támasztottam vele szemben. Néha konfrontálódni kell, és néha azt kell mondanom, hogy itt az én határom, nem megyek többet más érdekében alá, nem leszek erőmön felül mindig kedves. Ebben fejlődnöm kell.

Azt szeretem ebben a nőben, aki ma vagyok, hogy megszerette magát, és nem más, külső körülmény miatt. Saját magamat végre elkezdtem szívből értékelni. A magány régen félelmetes volt számomra, de ma egy teljesen pozitív szó. A belső „mag”-ommal, a központommal való együttlétet jelenti. Ha végre eltölthetek magammal pár órát, az nekem a tökéletes kikapcsolódás, puha, békeérzés. Ezért nagyon sokat dolgoztam. Nagy mélységeket, magasságokat mertem megélni. Szeretem még azt, hogy soha nem áldozatként tekintettem magamra, hanem mindig azt gondoltam, ez értem van, és tanulnom kell belőle. Lehetőség minden egyes mélypont.

Számos jó ügy mellé állsz. Láthatunk SOS Gyermekfalvak-pulóverben az állami gondozottak világnapján, felhívod a figyelmet a látásvizsgálatok fontosságára és a környezetvédelem is a szívügyed. Gyanítom, minél több fronton igyekszel jót tenni, annál több hasonló felkérésed jön. Hogyan válogatsz ezek között, hogy hitelesen tudd képviselni, amit elvállalsz?

Nagyon nehéz. A lelkiismeretemre könnyen lehet nyomást gyakorolni. Ha valaki segítséget kér, alig tudok nemet mondani, de néha muszáj, mert nagyon sokat dolgozom. Vannak a kiemelt fontosságok, mint például a 10 millió Fa országos közösség nagyköveti szerepe, de naponta jön egyéb felkérés. Pont most kellett egyet elutasítanom. Hála Istennek a kollégáim, Dorkáék (Gönczi Dorka menedzser – a szerk.), segítenek ebben. Átbeszéltük, jól érzem-e, hogy ez most nem fér bele. Határozottan azt mondták, hogy jól érzem. Megerősítettek.

A LIAisont Babicsek Bernáttal hoztátok létre egy intenzív alkotói folyamatban. Mély barátság alakult ki közöttetek, amit aztán rövidre szabott a sors, mert a harmonikaművész január 30-án elhunyt. Kis szünet után az előadás folytatása mellett döntöttél. A Bernát emlékére énekelt szomorú dal megható pillanata a produkciónak, amit ma sem bírtál könnyek nélkül. Milyen érzések kerengtek benned, amikor először színpadra álltál nélküle, és mi motivált, hogy megtedd?

Egy ilyen helyzetből felállni, elindulni nagyon nehéz, de azt éreztem, hogy az is példa, ahogyan az ember végigmegy egy – máig tartó – gyászúton, és ettől megsokszorozódott az erőm. Másrészt a kezdetektől biztos voltam benne, hogy tovább kell vinnem azt, amit együtt létrehoztunk, amit ő itt hagyott. Tominak (Kéméndi Tamás harmonikaművész – a szerk.) nagyon hálás vagyok az érzékenységéért, megtámasztott.

A zenei próbákon még viszonylag könnyen vettem az akadályokat. De amikor először felmentem a színpadra, és odanéztem a padra, elmondhatatlanul nehéz pillanat volt. Elöntött minden, a tehetetlenség, a kétségbeesés, a pánik, az érthetetlenség. Szerettem volna, ha Tomi nem érzi ennek terhét nagyon. Az volt az erőforrásom, hogy tudtam, be fognak jönni a nézők, és meg kell tartanom magam, nincs mese. A másik segítségem az volt, hogy folyamatosan azt éreztem, Bernát ott van. Küzdöttünk azzal, hogy Bernát szólóját hogyan tegyük bele az előadásba. Technikailag sem volt könnyű, mert nem volt kottánk hozzá, Tomi hallás után tanulta felvételekről, de nem akartuk ezt a terhet egészen a vállára tenni, ezért a rendező, Botos Éva javasolta, hogy írjak rá szöveget, énekeljem el. Az íráshoz nagyon nem értek, végül egyszer egy ihletett állapotban mégis megírtam.

Mindenszentek napja közeledik, s ilyenkor még inkább kibukik, mennyire tabusítjuk a halált. Sokan nem viszik a gyereküket a temetőbe. Neked itt viszonylag gyorsan kellett eljutnod a gyászfeldolgozás egy szintjére. Milyen kapaszkodóid voltak? Hogyan érdemes a gyermekeinkkel kommunikálni az élet végességéről?

Meg kell tanulnunk elengedni a halottainkat, nem lehet beléjük kapaszkodni, de valamilyen formában mégis tovább kell vinnünk az életünkben. Bernátot, az ő alkotását, most például ezzel az előadással. Mindenkinek más a gyászfolyamat. Nem tudunk abban tanácsot adni, hogy így vagy úgy csinálja valaki. A legnagyobb munka az, hogy minden nap tudatosítsam, valaki, akit szerettem, már nincs ott úgy, ahogy eddig. Koncentrálni kell arra, hogy az életem megy tovább, és dolgom van. Megosztani lehet egymással, barátokkal, családtagokkal ennek fájdalmát, de ha az ember megreked, akkor érdemes szakembertől, gyászterapeutától segítséget kérni.

A gyerekek előbb-utóbb maguktól felhozzák ezt a témát. Érdekli őket, ahogyan minden más. Mesékkel nagyon szépen lehet tanítani, gyógyítani őket. Lehet arról beszélni, hogy aki elment, nincs kézzelfoghatóan jelen mint eddig, de valahol mégis van. Akár az emlékeinkben, a szokásainkban.

Nagy tisztelettel szólsz mindenkiről, finoman fogalmazol az összes nyilatkozatodban. Van olyan, hogy elengeded a gyeplőt az érzelmeid fölött?

Nagyon is. Tudom, mikor van az a szint, amikor elkezdek feszült lenni, és ezt jelzem. Kezdetben diszkréten megfogalmazom, hogy ez a helyzet kezd szorítani engem. Az emberek nem hiszik el, hogy robbanni fogok, és amikor kitör belőlem a sárkány, akkor meglepődnek. Bennem is van düh. Csalódott, elkeseredett és sírós is tudok lenni. De a finom fogalmazás az elfogadást, a sok évnyi önmunkát is tükrözi ma már.

Megyesi-Horváth Borbála