Szabó Lajos nótaénekes megosztotta velünk, mit is jelent neki a magyar nóta

Szabó Lajos nótaénekessel a Napló-székházban beszélgettünk | Fotó: Molnár Péter

Szív nélkül nem szabad, illetve nem is lehet énekelni – vallja Szabó Lajos nótaénekes, a Debreceni Magyarnóta Egyesület elnöke, akit már gyermekkorában beszippantott a nóta világa. A sokak által ismert előadó a minap a Napló-székházban taglalta lapunknak, hogyan élte meg társulatuk az elmúlt két évet, valamint előrevetítette, mikor láthatjuk őket újra együtt a színpadon.

Mielőtt összegezte volna a közelmúltbéli időszakot, felidézte gyermekkora főbb pillanatait, valamint első találkozását a muzsikával. – Szerencsésnek tartom magam és a korosztályomat, ugyanis a szüleinknek köszönhetően már egészen kicsiként közel kerülhettünk a magyar nótához. Nem telt úgy el családi összejövetel, egy kellemes délután, vagy akár egy disznótor, hogy ne csendüljenek fel a kedvenc dalok. A sors úgy hozta, hogy felnőtté válásomat követően egy termelőszövetkezetben kezdtem el dolgozni, és ott is olyan közegbe kerültem, ahol imádtak énekelni. Így, ha akartam volna, ha nem, tovább folytatódott a „nótás élet”, hiszen nem volt egy olyan gyűlés, pártgyűlés, hogy ne kezdtünk volna el dalolni – jegyezte meg mosollyal az arcán.

A debreceni előadó hosszú évekig „csak” baráti összejövetelen szórakoztatta a „közönséget”, majd 2002-ben felesége benevezte egy megyénkbeli versenyre, s a hetvenkét induló közül őt találták a legjobbnak – ez óriási fordulópont volt az életében. – Annak idején Nógrádi Tóth István zenész azt mondta nekem: tanulj, fiam, mert színpadon a helyed! Ekkor eldöntöttem, komolyabban kívánok foglalkozni a zenével, úgyhogy 2004-ben megalapítottuk néhány barátommal az egyesületet, amely azóta évente – a vírusidőszakot leszámítva – négyszer fogadja a nótaszeretőket. – Tavaly februárban volt az utolsó közös koncertünk, ezért is bízunk abban, hogy idén szeptemberben semmi nem fog közbejönni, ugyanis nagyon hiányzik számunkra a hallgatóság. Persze az újranyitás óta mi is járjuk a megyét, de azért mégiscsak más, amikor együtt nótázhatunk – fogalmazott. Majd kijelentette, a hang szinte mit sem ér, ha nincs mögötte szív, a kettő együtt szükséges ahhoz, hogy a zenész azt adja a közönségnek, amit érdemel: emlékezetes pillanatot.