A ’90-es évek Debrecenében elsepert a Tornado, diszkóztunk étteremben és a Bikában

Az 1990-es évek debreceni szórakozóhelyit bemutató sorozatunkban már megemlékeztünk néhány nagyobb helyi diszkóról, bejártuk a Vigadót, a City Dance Clubot, a Flamingót, visszatértünk az Utópiába és a Vagonba. Szemfüles olvasóink kiszúrták, hogy néhány ikonikus helyet még tartogatunk a borongós, nosztalgikus hétvégékre, így hiába is szeretnénk némelyikről megfeledkezni, bizony, ezekben a bulikban mi is ott voltunk, és együtt nőttünk fel a szórakozóhelyekkel.

Valóságos szintlépés volt például a tornatermekben megtartott általános iskolás klubdélutánokhoz képest egy-egy igazi suli-buli. Az Aranybika Bartók-termében rendszeresített tánctéren a díszes csillár volt a diszkógömbünk, a Kossuth utcai Ifjúsági Házban, vagy közismertebb nevén IPK-ban pedig nem is sejtettük, hogy a hanyatló kelet morzsáit tapossuk a nyugat felől masírozó ritmusokra.

Beálltunk táncolni a TÁG-osokkal az iskola új épületének aulájába, jártunk Bethlen-bulikba, majd jogászbulikba is a Belga Étterem emeleti részére. Az éttermi diszkó nem volt egyedi ötlet, más helyeken is ötletesen kiaknázták a bérleti díjat azzal, hogy vacsoraidő után félretolták az asztalokat. Fogadni mernénk, hogy sokak elfeledték már, hogy bizony a Pálma Étterem is táncos helyként működött egy ideig. Belépővel, pecséttel, UV-fényekkel, ahogy illik.

Asztalon táncolás Debrecenben

 Csak később derült ki, hogy nem házi főzésű különlegesség, valójában egy kereskedelmi fogás, és egy ismert likőrt öntöttek a pohárba.

Elképedve láttuk, mi folyik azon a helyen: szó szerint az összes asztal foglalt volt, mindenki azokon táncolt a fagerendákba kapaszkodva, torka szakadtából üvöltve a Pocsolyába léptemet. Nemcsak azért, mert onnan jobb volt a kilátás, hanem mert a földön állva már el sem lehetett férni.

Ha már Tornádó, nem mehetünk el az emeletén lévő Sárkány mellett sem. Kicsit talán még vadnyugatibb volt, amikor a lépcsőn felérve vértócsát pillantott meg az ember. Néha kicsit balhés volt, néha leszólították a másik nőjét, de legalább jó nagy tánctere volt, ahol el lehetett menni duzzogni.

Így szórakozott Debrecen krémje

Ám, nem engedtek be ide bárkit ünnepi melegítőben, ekkor már megjelent a dress code fogalma. A kidobók, pontosabban a biztonsági szolgálat alaposan végigszkennelte az öltözékünket: sportcipővel egy lépést sem tovább. Hiába mondtuk neki, hogy ez egy húszezer forintos Buffalo, amilyet Tommyboy is hord, nem tágítottak.

Maga a hely valóban kulturált volt, ha sikerült bejutni. Nem tapostunk egymás drága cipőjére, és a zene és nem kiabáltuk a slágerek a másik fülébe. Ugyanezeket az arcokat lehetett látni a Piac és a Zamenhof utcák sarkán lévő Saxopfone bárban, majd éjfél után a Geniusban is, ami az Aranybika szálló Víg Mozi felőli részén fogadta a taxival érkezőket.

 Ha szerencsénk volt, a fagyos pohárba öntött krémes finomság hamarabb kicsúszott az ujjaink közül, mint tartalma tette volna a közeli, eldugott lépcsőn, ahol – hogy is fogalmazzunk – igyekeztünk a józanság útjára visszatalálni.

Ezen a híres lépcsőn egy szép barátságokat lehetett kötni azokkal a sorstársakkal, akik szintén friss levegőre vágytak a Matanzából menekülve. Ez volt az a kétszintes hely a Víg Mozi mögött, amit sokan inkább Retrónak ismernek. Itt egy kis zavar támad mindig a nevekkel, Retro volt ugyanis az étterem neve annak a helynek, ami utána Joy-ként üzemelt, és Varga Zsigáék húzták az élőzenét.

Bizony, Debrecenben bőven volt hová menni az 1990-es években annak, aki táncolni szeretett volna. Hogy ez mára miért változott meg, örök talány marad. Tény, hogy maga a mentalitás is más lett. Habár sokan a mai napig visszasírják a táncteret, a 2000-es évek végére a bárokban álldogálás, a teraszon üldögélés divatosabbá vált. A kamerás mobilok terjedésével egyre kevebbe perdülnek táncra nyilvánosan, így inkább a szofisztikáltabb, koktélpartis koreográfiát választottuk: pohárral a kézben álldogálva, és arról beszélgetve, milyen jó volt, hogy régen lehetett táncolni.