Helikopter, narancsos vodka és füstgép: így diszkóztunk a kilencvenes években Debrecenben - fotókkal

Nehéz lenne belőni több mint 30 év távlatából, melyik volt az a pillanat, amikor bekövetkezett a diszkórobbanás Debrecenben, de megtörtént. Nem is igazán foglalkoztunk ezzel, miközben a tükör előtt állva tinédzserként zseléztük a hajunkat. Sietős volt, mert fullasztóan megállt az ammónia a levegőben: még nem szellőzött ki a dauervíz, amivel a lányok Whitney Houston-féle frizurát igyekeztek varázsolni maguknak a hétvégére. Másrészt már izgatottak voltunk: „a sulibulik után ma új helyre megyünk, egy igazi diszkóba”.

A Víztorony utcán, a piaccsarnok feletti helyet nagyon dicsérték. Már a neve is olyan nyugatias volt: City Dance Club. Manapság természetes, hogy angol nyelvezetben lubickolunk, de akkor még főleg a frissen megnyílt, Piac utcai amerikai gyorsétterem hamburgerét rágcsálva ízlelgettük az olyan nyugati kifejezéseket, mint a „big” és „mac”. A City Dance Club, vagyis magyarosan Városi Tánc Klub elnevezés megmosolyogtató, de akkor nagyon vagánynak gondoltuk, pláne régies nevéhez a Sumenhez képest, amit az előző generációs törzsvendégek nem tudtak levetkőzni. Egy rövid ideig hívták Eksztázisnak is, de erre bizonyára kevesen emlékeznek.

Ekkor érkeztünk mi, a diszkóval együtt berobbantunk a bejáraton, épp, amikor a legmenőbb korong, a La Bouche Be my lovere felcsendült. Mindenre táncoltunk a török farmernadrágban, ami az MTV-toplistában benne volt, és nem volt akusztikus. DJ Bobo, Scatman, Marky Mark és a 2 Unlimited is tisztábban szólt, mint a Zsibin vásárolt kazettás magnó a megabasszusával.

A külvárosi diszkók épülete még mindig áll

Állítólag nagy bulik voltak a Panzióban is, ám e sorok írója sosem járt ott, így arról nehéz volna beszámolni. Akkoriban meglehetősen balhés helynek tartották a Sámsoni úti szórakozóhelyet, ahol szinte mindig volt verekedés. Ráadásul a csapókertiek nem igazán szívlelték a szabadságtelepieket, ezért inkább nem mentünk helybe egy pofonért.

Az egykori diszkók közül talán ez az a hely, amelyik a legjobban megőrizte eredeti arcát, ugyanis azóta gyakorlatilag egy fogast sem mozdítottak el a helyszínről. Igaz, nem konzerválódott valami jól: lepusztult, csernobili elhagyatottságot idéző kép fogadja a szemlélőt. Bejárata előtt egy rozsdás csigalépcső, és még látszanak a tükörből összerakott falak is.

Bár szintén a külvárosban található, de jobb gazdára talált a néhai Galaxis Diszkó porhüvelye. A Balmazújvárosi úton lévő tornyos épület ma már egy játékbolt-hálózatnak ad otthon, de bizonyára sokan látják még arrafelé elhaladva a villódzó kék és zöld fényeket, ahol egész éjszakán át egyet jobbra, egyet balra lépkedtek harminc évvel ezelőtt.

Ha a diszkógömb mesélni tudna

Mert bizony a tánc sokkal inkább hasonlított Ricky Astley koreográfiájára, mint valódi táncra: visszafogott és bárgyú lötyögésre emlékeztetett, mintha valaki egy helyben nordic walkingozna. A kéz sosem emelkedett a váll felé, ha valaki mégis a magasba lendítette a kezét, az emberek összesúgtak: „nézd, hogy veri magát”. A legmerészebb koreográfia talán az volt, ha valaki körbe fordult egyszer a refrénnél. Ez a mozgáskultúra a maradványa lehetett a korábbi, kivilágított báltermek hangulatának, és akkor kezdett dinamikussá válni, amikor a diszkófények félhomályában úszó parketten már nem ismertek fel a tömegben. Pláne, amikor a toplistás zenék kedvenc részénél bekapcsolt a füstgép, ami kókuszillatú ködbe burkolta a táncteret. Ekkor lehetett a vidóklippekből ellesett akrobatikus tánclépéseket a gyakorlatban is használni.

Egészen addig, míg valaki oldalba nem könyökölt, vagy rosszabb esetben kiégette a garbónkat egy égő cigarettával. Ekkor még ugyanis teljesen természetes volt, hogy a szórakozóhelyeken lehet füstölni, de azért azt még a normálisabb dohányosok is bunkóságnak tartották, ha valaki a tánctéren rágyújtott.

Hétköznapra is jutott diákbuli

Aki nem bírta ki hétvégéig, és gyötörte a szerda esti láz, úgyis a Flamingóban kötött ki a diákpartin. A Jerikó utcai tízemeletes aljában berendezett diszkó tükrökkel körbevett előterében asztalok voltak, a viszonylag kis méretű tánctér hátulra szorult, és bizony elég hamar megtelt egy jó Hungária-slágerre. Csak akkor kezdett üresedni, amikor jött az úgynevezett „lassú blokk”. A ritmus elnyúlt, és három-négy szerelmes dal erejéig tartott a vadászidény: aki nem akart ismerkedni, gyorsan elmenekült a bárpulthoz vagy friss levegőért, aki viszont maradt, az felkerült az étlapra. A tétovább fiúk sörrel a kezükben ácsorogtak, az elszántabbak sétáltak egy kört a kínálatot mustrálva, míg a lányok leültek a színpad szélére, és véletlenül sem szóltak egymáshoz, nehogy amiatt ne szólítsa meg őket valamelyik korábbi kiszemeltjük.

Az igazi katarzis a helikopterrel érkezett

Igazi gyöngyszemet hagytunk a végére. Ki ne emlékezne a mai Ködszínház helyén lévő nagyerdei Csónakázó-tó partján fekvő Újvigadó épületére, melyben a gyerekkorunkban vicces hangzású Kiri-Giri Disco helyén Hang-Ár néven futott szórakozóhely a kilencvenes években, de valójában így senki sem nevezte, a legtöbben csak Vigadónak hívták. Egy kétszintes, az alsó és felső emeletén különböző zenei stílusokkal operáló, több mint ezer fő befogadására alkalmas bulihelyszín, a legmodernebb technikával felszerelve. A város legjobbja volt. Elnevezését nemcsak a „hangáradat” szójátéka ihlette, hanem az a böhöm nagy permetező repülőgép, amely a diszkó felső szintjén állt ki a falból, a tánctérre meredve. Tátott szájjal álltunk a parketten, azon ámuldozva, hogy a lila UV-fényben világít a szemünk, a fogunk és a farmeringünkön lévő fehér virágok. Ekkor hirtelen elsötétült és elhalkult minden, hogy bekövetkezzen a kilencvenes évek diszkótörténelmének egyik legemlékezetesebb jelenete. Pontban este fél 11-kor a közepes hangerejű zenét egy robusztus helikopterzúgás váltotta, majd egy mély hang dörmögött elő a hangfalból, és csak annyit mondott: „Hang-Ár”. Ekkor beindult a buli, a látványos dekoráció pilótafülkéjében rejtőző DJ az éppen aktuális heti diszkóslágert pörgette meg először.

A katartikus élmény után a közönség visszafordult egymás felé, és táncra vetemedett. Akkoriban ugyanis az volt a szokás, hogy a párok párban, a baráti társaságok körben állva táncoltak. Az a furcsa divatolás, hogy az emberek arccal a DJ vagy a fellépő felé táncolnak, igencsak furcsa elképzelésnek tűnt, és csak később vált elterjedté. Mondjuk akkoriban, amikor DJ Zsíros klasszikus technóra kezdte edukálni a debreceni közönséget, de erről majd a következő cikkünkben fogunk mesélni.

Felelevenítjük a house aranykorát, már amennyire volt ilyen Debrecenben. Képzeletben bejárjuk a helyet, ahová azokon a péntekeken jártunk, amikor Sárándon nem volt techno-buli. Azt a diszkót is előássuk emlékeinkből, ahol az M47-ben pusztító tűzvész miatt megtartották a 20. század utolsó szilveszteri elektronikus buliját.

A szemfüles olvasóknak feltűnhetett, hogy néhány ikonikus diszkót kihagytunk a cikkből, ezekről is egy következő alkalommal számolunk be, valamint a sulibulik helyszíneiről, és azokról az éttermekről, amikről el sem fogja hinni senki, hogy szombaton diszkóvá alakultak át. Elmondjuk, hogyan lett a Genius sznob helyből lakossági diszkó, és milyen buli volt a Délibáb tetején.