Dobozokból feltáruló sorsok

Debrecen - A Csokonai Színház XIII. DESZKA Fesztiválja egyik legunikálisabb előadásának a Budapest Bábszínház Apa lánya című darabját tartottam. Ám a produkció különlegességének csak az első „szintje”, hogy bábszínházi alkotás ellenére ez a darab egyáltalán nem a gyerekközönségnek szól. Olyannyira nem, hogy tizenhat éven aluliaknak nem is ajánlott.

Az unikális jelleg második, mélyebb „rétege” abban rejlik, hogy minden szegmensében az egyedin keresztül az általános felmutatására törekszik. Mert bár a rendezőt, Hoffer Károlyt egyetlen sors, annak a katolikus Irena Sendlernek az élete „fogta meg”, aki a II. világháborúban ápolónőként zsidó gyerekeket menekített ki a varsói gettóból, Háy János, a darab szövegének írója egyszer sem használja a zsidó kifejezést. Helyette idegenekről beszél, akiket a fogva tartó hatalom kártékony, kipusztítandó embercsoportnak tart. Ezzel az általánosító kifejezéssel teremtődik meg a produkció örökérvényű, nem pusztán az árja-zsidó szembenállásra koncentrálódó „mi” és „ők” dichotómiája. „A világ úgy van, hogy mi és ők, s aki az ők csoportjába tartozik, az nem ember, emberek csak a mi csoportunkban vannak. Az őket lehet úgy ütlegelni, mint az állatokat, az őket meg lehet ölni, mert az ő elpusztításuk nem emberölés” – halljuk a megrendítő sorokat, s a darab azt tárja elénk, hogy mi van akkor, ha ezek a „mi” és „ők”, ez esetben a hatalomgyakorlók és az idegenek egy és ugyanazon falak közé kerülnek. Azt, hogy ez esetben vajon milyen ösztönös viselkedésmintákat mutatnak egymás felé.

A nagy doboz szerepe

A közös falak közé kerülést a színpadra felállított óriási doboz szimbolizálja, amely egyfelől a gettót, másfelől a vallatószobát jelképezi, ahová – miután rájöttek az „akciójára” – Irena Sendler is bekerül, mint az idegenekkel összejátszó ellenség. A produkció egyetlen szereplője, Pallai Mara azonban csak „elvileg” testesíti meg Irena Sendlert, hiszen, ahogyan a zsidó szó, úgy – ismét az egyedi felől az általános felé törekvés miatt - a nő neve sem hangzik el egyszer sem az előadás során. Ez az anonimitás teszi lehetővé, hogy egy olyan nő sorsát lássuk magunk előtt, aki a saját személyes traumáin keresztül sajátos módon, de nagyon is beazonosítható lelki „reakciók” során jut arra az elhatározásra, hogy az életét ápolónőként a fogva tartott idegen gyerekek kimenekítésére teszi fel.

Az apa-lánya viszony

Háy János szövegének, s ezáltal a produkciónak is véleményem szerint a legmegdöbbentőbb része, amikor feltárulnak előttünk ennek a nőnek a lelki mozgatórugói. Egy retrospektív jelenet során derül ki, hogy ez a nő tíz évesen elveszítette orvos apját, aki a kerület idegenjeit járt gyógyítani, s a lánya ezt a missziót (is) folytatni kívánja akkor, amikor úgy dönt: kimenekíti a gyerekeket. A „csavar” azonban az apához fűződő viszony erősségében van: az apának mint az „egyetlen világot” jelentő legfontosabb személy elvesztésének a traumája akkora, hogy a nő innentől kezdve érzelmi falat épít maga köré. Védi magát egy újabb érzelmi csapástól. Ez a hidegvér egyfelől jól jön a gyerekeket mentő akció során. Másfelől azonban – paradox módon, s ez Háy szövegének a lelki folyamatokat gyönyörűen elénk táró része -, a mentés során ez a nő ugyanazt „élteti át” a gyerekekkel, mint amit ő élt át annak idején az apja elvesztésekor. Hiszen ahhoz, hogy kivigye a gettóból a gyerekeket, el kell őket szakítania a szüleiktől.

Előbújnak a sorsok

Azt azonban, hogy erre egyfelől a gyerekek, másfelől a szülők hogyan reagálnak, ismét dobozok, a nagy dobozon belüli kisebb méretű dobozok beszélik el nekünk. Egy-egy gettóbéli család történetét ugyanis egy-egy doboz rejti: bennük az apát, az anyát, a nagymamát, a gyerekeket tartalmazó bábokkal, akiket egyként Pallai Mara kelt életre. Hangjával mindegyiket megszólaltatja, párbeszédet folytat velük, ezáltal mindegyiknek személyes sorsot ad. Hogy azután ezek a dobozok ne csak az életnek, hanem a tetszhalott állapotnak a megtestesítői is legyenek. Hisz annak érdekében, hogy az ellenőrzési pontokon az őrök ne vegyék észre a gyerekeket, az ápolónő elaltatja őket, s mint kis koporsókban, egy-egy dobozban menekíti ki azokat, akiket végül a szüleik elengedtek. A doboz, a dobozok így a produkcióban egyfelől a rabság, másfelől a tetszhalott állapoton keresztül elérhető majdani szabadság jelképeként is értelmezhetők, attól függően, hogy a gyerekek, a szüleik, vagy az őket menekítő ápolónő sorsa felől tekintünk rájuk.

Belső doboz

Az ápolónő szempontjából a doboznak azonban van egy szimbolikus jelentésrétege is. Ő saját magát zárta dobozba akkor, amikor úgy döntött: az édesapja elvesztése után soha senkit nem enged magához közel. Nemcsak fala van tehát, hanem doboza, belsőleg kialakított, a külvilág felé kommunikált doboza. Pallai Mara kiválóan testesíti meg az a személyt, aki látszólag érzéketlen, miközben a retrospektív jelenet alapján az ellenkezőjét tudjuk meg róla: nagyon is érző lény, csak ennek kimutatására nemcsak a traumája miatt, de a gettóban sincs lehetősége. Itt még félelmet sem mutathat, hiszen ha fél, gyanút fognak az őrök. Ez a látszólagos félelemmentessége mutatkozik meg a darab szintén kiváló vallatási jeleneténél, ahol a vallatótiszt előtt is derekasan állja a sarat. Akit – a darab szintén rendkívül unikális jellege miatt – ismét csak Pallai Mara testesít meg. A kettejük közötti párbeszédben azonban nemcsak a rabságot jelentő doboznak, hanem egy középre helyezett széknek is nagy szerepe van. A szék helye és helyzete, megvilágításának változásai, a vallatott és vallató térben elfoglalt helye mind-mind a „mi” és az „ők” tipikus szembenállásának tanújelei. Ahol a tiszt azt gondolja, hogy örökérvényűen az ő kezében van a hatalom, s bármit megtehet ezzel az „áruló” nővel szemen. Miközben épp a Pallai Mara megformálta ápolónő szenvtelensége, a székre mindig visszakapaszkodó helyzete mutatja, hogy a történelem kerekei bizony fordulhatnak: a „mi”-ből hamar lehetnek „ők”, s fordítva.

Lehetséges világok

A nő szenvtelensége, félelemmentessége azonban a nagy dobozon kívüli világban azonnal megszűnik, amikor érzelmileg kíván közelíteni felé valaki, mégpedig egy férfi. Háy szövegének újabb zsenialitása, hogy ezt az illető az Újvilág utcában teszi, amely új világ a nőt a falai lebontása után, az érzelmi nyitása után várná. A régi, apa jelentette „világból” egy másik, új világba való átlépés lehetősége ez. A darab ezt a dimenzióváltást is gyönyörűen oldja meg, miközben nyitva hagyja a nézők előtt a nő további sorsát. Ezzel lehetővé teszi, hogy ezt mindenki a maga lelki alkatának megfelelően gondolja tovább.

- Gyürky Katalin -

Az alkotók

A „székek világa”

A Budapest Bábszínház és a Csokonai Színház együttműködésének köszönhetően a DESZKA Fesztiválon lehetőség nyílt arra, hogy az előadás előtt a nézők úgynevezett felkészítő foglalkozáson vegyenek részt. A Hoffer Károly rendező és Végvári Viktória színházpedagógus vezette foglalkozás bevezette az érdeklődőket a „székek világába”, azaz az előadásnak a vallatásjelenete kapcsán felmerülő lelki szituációkba. S bár a felkészítés játékos kereteken belül zajlott, a székek különböző „pozíciójából” már érzékelhető volt az a „mi és „ők” világa közötti áthidalhatatlan szakadék, amelyet aztán Pallai Mara csodálatos játéka tárt elénk.