Hessmese: a szándék bizonyosan nemes

Debrecen - Gimesi Dóra Hessmese című művét Tengely Gábor állította színpadra Debrecenben, a Csokonai Színházban.

Elöljáróban le szeretném szögezni, hogy véleményem szerint a művészeti életben nincs annál nehezebb dolog, mint gyerekeknek előadást rendezni. Ezt a vélekedésemet két tényre alapozom. Az első egy ősidők óta fennálló igazság: olvashatunk akármennyi gyermeklélektani könyvet, nevelhetünk akárhány gyereket, foglalkozhatunk velük bármennyit, felnőttként a világukba, a gondolkodásmódjukba teljes mértékben már nem tudunk belehelyezkedni, képtelenek vagyunk abszolút gyerekfejjel gondolkodni. A másik tény a mai rohanó világunkra igaz: a fiatalokat olyan óriási információmennyiség éri nap mint nap, amelynek bennünket gyerekként még csak az elenyésző töredéke találhatott meg. Mi még egy másik világ normái szerint nőttünk fel, olyan értékrend mentén, ami a mai ifjakat már vagy nem érdekli, vagy nem tudnak vele mit kezdeni.

Az előadás a csodálatos alapanyag és nagyszerű kivitelezés ellenére sem hat

Gyürky Katalin

Ezt a két tényt figyelembe véve az előadásról szóló gondolataimat is két szálra szeretném felfűzni: egyfelől – ha önmagában csak a produkciót kéne vizsgáljam – azaz az „alapanyagból”, Gimesi Dóra meséjéből Pallai Mara dramaturg és Tengely Gábor rendező színpadi munkáját kéne elemeznem, kritikusként nem tudnék sok mindenbe belekötni. Másfelől viszont nem tekinthetek el attól, hogy ez a produkció gyerekeknek készült, ráadásul már hat(!) éven felülieket próbál megszólítani. S amikor a főpróbai „magány” után, a nézőtéren teljesen vegyes hat és tizenhat év közötti korosztályba tartozók között ültem, a darabbal felnőttként való maximális azonosulásomat kételyek kezdték beárnyékolni.

A három pár története

Felnőttként a mese átdolgozása, azaz az eredeti, egy főszereplőre, a tündér-postamesternőre épülő történet hat főszereplőssé tétele, valamint a meséhez képest a szerelmi szálak további színpadi erősítése nagyon mély hatást gyakorolt rám. A tündér mivolta ellenére zsémbesnek tartott postáskisasszony (Krajcsi Nikolett) és alkalmazottja, a tündérpostás Pongrác (Mercs János) között lassan kibontakozó érzelmek; a postahivatalban dolgozó postagalamb; Jónás (Herczeg Tamás) és a felesége, Aranka (Edelényi Vivien) családi boldogsága; a kisiskolás kortól egészen az aggastyán korig bemutatott (ember)szerelem a lány (Horváth Alexandra), valamint a fiú (Rózsa László) között, akiknek a szerelmi viszontagságai mentén ismerjük meg ennek a különleges postahivatalnak a funkcióját is, azaz az eltépett szerelemes levelek újbóli összeillesztését, szétküldését Debrecen egész területén, dal- illetve táncbetétekkel, kivetítésekkel, remek díszletezéssel találó jelmezekkel kivitelezve nem sok kivetnivalót hagy maga után. Pláne akkor nem, ha ezúttal a szereposztás is kiváló: a párok illenek egymáshoz, felnőtt szemmel nagyon is működik közöttük az a bizonyos „kémia”, ami szerelmeseket játszó színészeknél alapvetően meg kéne, hogy legyen, mégis oly sokszor hiányzik. Hangsúlyozom, felnőtt szemmel. Ám az előadás nem nekünk készült. Épp ezért, a fentiekben vázolt két tényt sajnos igazolva, a történet – ha nem is mindenhol, de bizonyos részeit tekintve – óhatatlanul félremegy.

Fotó: Matey István

Túl lírai a gyerekeknek

Rögtön az elején elsiklik, akkor, amikor meg kéne fogni a gyerekeket, amikor valamivel nagyon le kéne kötni a figyelmüket. Ehhez képest a három pár egyébként érett fejjel gyönyörűnek látott kezdeti jelenléte, melynek során magyar és világirodalmi klasszikusokat idéznek, ami vagy túl lírai, vagy pusztán érthetetlen. S nem azért, mert nem ismerik fel az adott József Attila-, pláne Puskin-verssort. Hanem azért, mert ők kezdettől fogva valami pörgősre, valami „menőre” vágynak, nem pedig táncmozdulatokkal tarkított „ömlengésre”. Így a hetvenöt perces előadás első hét-nyolc perce rögtön az ő figyelmük nélkül telik, amin egy csöppet az képes változtatni, amikor a lány és a fiú, mint kisiskoláskori szerelmesek megjelennek a színpadon. Csakhogy a fiú, Boti itt – a postahivatal funkcionálása miatt – hagyományos szerelmes leveleket ír a kislánynak, Lilinek, ami a mai világban, ezeknek a gyerekeknek már „ciki”. Ők már semmiképp se kézzel írott levél útján udvarolnak egymásnak, ha egyáltalán ez a szó még létezik mostanság. S ha itt az elején „elveszítik a fonalat”, mert a gondolkodásmódjukkal nem tudnak kapcsolódni a történésekhez, nagyon nehéz őket nézőként „visszahozni”. Ezért innentől kezdve csupán egy-egy jelenet erejéig „mennek együtt” a színészekkel, a többi résznél sajnos – beszélgetnek. S nem az előadásról.

Ami leköti őket

Amíg nekem, felnőtt nézőnek nincs semmi bajom a hagyományos szerelmeslevéllel, se a lírai monológokkal, addig a gyereknézők egészen más típusú jeleneteknél tudnak kapcsolódni az előadáshoz, valamilyen módon kötődni a színpadon látottakhoz. Akkor, amikor a Boti és Lili már fiatal felnőttként sms-ben vall szerelmet egymásnak. Vagy akkor, amikor Pongrác rossz helyen parkol, s „összebalhézik” az autósokkal. Vagy akkor, amikor Hess kisasszony a hosszú szoknyáját ledobva, miniszoknyában csábítja Pongrácot. Vagyis amikor egyáltalán nem a romantikus szerelemről, a kapcsolat különböző – egyébként gyönyörű – fokozatairól, lépcsőfokairól van szó, hanem annak testi viszonylatairól. Azaz azoknál a jeleneteknél, ami a mai, felgyorsult, felszínes, azonnali információáramláson és azonnali visszacsatoláson alapuló világunkból következik.

A megoldás: családi színház

A rendező szándékát, koncepcióját értem. Ő minden korosztályhoz szólni akart hat év felett, a történet sok és sokféle szála – a tündérvilág bemutatása, az állatok mindennapjainak feltárása és az emberi rész – erre mutat. Csakhogy, ami tetszik egy hatévesnek, az „ciki” egy tizenkettediket „taposónak”. Amit pedig a tizenkét éves már érteni vél, abból a hat­éves semmit se fog fel. A felnőtt persze mindegyik szálat kézben tartja, csakhogy nem neki készült az előadás, ezért – egy-két pedagógust kivéve – ez a korosztály nem is képviselteti magát a nézőtéren. Ezért is gondolom, hogy itt és most több felnőttre volna szükség. Hogy ez az előadás akkor működne igazán, ha családi színházként lehetne eladni. Mert szentül hiszem, hogyha a gyerek – bármilyen korú gyerek – mellett ott ülne a szülő, és el tudna magyarázni neki bizonyos dolgokat, ha együtt értelmezne vele jeleneteket, ez a produkció működne. Így viszont a gyerekek egymás előtt se akarnak azáltal „lebőgni”, hogy valami olyasmiért lelkesednek, amit a másik „cikinek” tart, az előadás a csodálatos alapanyag és nagyszerű kivitelezés ellenére sem hat. Pontosabban: nem azokra hat, akiket meg akart szólítani.

- Gyürky Katalin -