"Musicallel is lehet hasalni"

Debrecen - „Jó színházat csak úgy lehet csinálni, ha az ember nagyon józan az élethez és van iróniája.” Interjú Szente Vajk színész-rendezővel.

A totális színházban muszáj szólnia a zenének, ahogyan szól bennünk is folyton. Ritmusa van a lépéseinknek, a gondolatainknak, zajok és dallamok között élünk – fejtette ki színházeszményét Szente Vajk, aki televíziós műsort vezet, játszik, ír, rendez, de momentán leginkább utóbbi kettő hozza tűzbe. A pályáját a debreceni Csokonai Színházban kezdő, s ma a fővárosi Madách Színház deszkáin alkotó fiatal művész a Csoportterápia című „mjuzikel kámedivel” érkezett a cívisvárosba a Nagy­erdei Szabadtéri Színpad programsorát színesítve. Akármelyik szerepkörében is látták Szente Vajkot, nem fognak meglepődni azon, hogy melyik volt a legelső dallam, ami beugrott neki, miközben a zenés színház életszerűségét, létjogosultságát ecsetelte: „Because I’m happy.”

A számos alkotói munkából melyikben vagy leginkább önmagad?

Szente Vajk: Most az mozgat a legjobban, ha alkalmam nyílik egy szövegkönyv megalkotására, majd ennek színrevitelére rendezőként. A szőke ciklonban játszó színészeimmel annyira elégedett vagyok, úgy élvezem a munkájukat, hogy nem vágyom helyettük a színpadon lenni. Rejtő Jenő klasszikusát a Szegedi Szabadtérin mutatják be augusztusban. Csodálatos adomány volt az életünkben a Madáchban tavasszal bemutatott Agyeldobás is. A huszonvalahány fős szereposztású, bolondozással teli darabot hárman adják elő. Persze örülök annak is, ha játszhatok. Felszabadít, mert tudom, hogy abban a három órában biztosan nem kell semmi másra koncentrálnom.

Változott a színészi játékod, amióta rendezel is?

Szente Vajk: Nagyban. A színház minél több szegmensével foglalkozik az alkotó, annál jobb lesz minden másban. Meggyőződésem, a poénírási technikámat kifejezetten segíti, hogy színész vagyok. Előre tudom, hogyan állnék a színpadon, azt, hogy a vicc csattanjon hány szóval kell mondani, hová kell vesszőt tenni. A színészetem pedig sokkal tisztább, egyszerűbb, fesztelenebb, amióta rendezéssel is foglalkozom.

Azt nyilatkoztad, hogy a Csoportterápia írásának kezdetén nőttél fel igazán.

Szente Vajk: Az életem más része is megváltozott 2010-ben. Emellett akkor éreztem meg, hogy mi mindent lehet megfogalmazni egy színházi előadással, mennyi üzenet rejthető el benne és milyen szemtelenül lehet beszélni bármiről.

Felfedeztem, hogy ez mekkora fegyver. Addig csak sejtettem, de öt éve belém hasított, hogy milyen, ha a lövészárokban a kezembe adnak egy ágyút. A (Csoport)terápia tehát saját magammal indult.

Többször hangot adtál már annak, hogy Szirtes Tamást nem csak szakmai mentorodnak tartod. Mit tanultál tőle?

Szente Vajk: Ülhetnénk itt egy darabig, ha felsorolnám. Folyton tanulok tőle. Például, ha adódik egy színházi helyzet, amit meg kell beszélnünk, és van olyan mázlim, hogy a részese vagyok, akkor a diskurzust mindig kíséri a részéről egy gondolat, ami nemcsak a konkrét szituációra, hanem az élet apró szeletére is igaz. Az esküvőm előtt is okos és józan dolgokat mondott. Közölte, egy dolgot kell eldöntenem, aztán megkérdezte: „Akarja maga azt, amit akar?” Egyszerű és bonyolult mondat. Olykor az életben megyünk bizonyos dolgok felé, de egy ponton túl nem is tudjuk, hogy miért, csak az akarást érezzük. Például hajtunk arra, hogy elmehessünk mondjuk Ibizára, ha már az ismerősünk is eljutott vagy, hogy lecseréljük az autónkat. Gyűjtünk rá, miközben lehet alapvetően nem is vágytunk Ibizára és az autónk tök jól működik. Szeretem a Tanár Úr ilyen bölcsességeit. Jó színházat csak úgy lehet csinálni, ha az ember nagyon józan az élethez és van iróniája.

Nemrég ünnepelted a Csoportterápia századik, a Mary Poppins kétszázadik előadását. Hogyan lehet megtartani a lelkesedést? Mi segít a megújulásban?

Szente Vajk: Ma már a Terápián is látom, hogyan tökéletesíthetném. Darabról darabra tanulok írni, vagy az alkotótársakkal együttműködni. Motivál a folytonos fejlődési lehetőség. Egyetlen szóval ki lehet mondani, hogy mitől lehet megújulni: a sikertől. De ezt is józanul kell kezelni. A Tanár Úrtól kérdeztem egy ilyen „jubileum” alkalmával, hogy érzi-e a teljes elégedettséget egy elkészült munka után. Azt felelte, sosem. Én sem tudom teljesen beleengedni magam a sikerbe. Ha valamire pontot teszünk, a következő pillanatban felírhatjuk a következő mondatot kezdő nagybetűt.

Mitől ítélsz jónak egy darabot nézőként?

Szente Vajk: A színházeszményem – és ez egyben a Madáché is – az új. Nagyon vonz, ha olyat csinálhatok, amit más még nem, vagy így nem. Ennél veszedelmesebb terep, ha nincs darab, hanem az a színpadon születik. Nagyon kedvelem Pintér Béla munkáját, mert ő a saját lelkéből, életéből fogalmaz szokatlan módon.

Úgy érzem, a musicalnek kettős a megítélése, egyrészt rengeteg nézőt vonz, másrészt a szakma egy része könnyed, szórakoztató műfajnak ítéli. Mi a te véleményed?

Szente Vajk: A musicalt patikamérlegen kell csinálni, nehéz benne megújulni. Gyönyörű műfaj. Ami bánthat másokat, hogy a zenés színházat nagyon szeretik a nézők, ezért borítékolhatóbb a nagy érdeklődés, mint egy prózai darabnál. Persze musicallel is lehet hasalni, mert sok összetevős műfaj. Könnyű sikernek azok ítélik, akik nem csinálják. A totális színházban muszáj szólnia a zenének, ahogyan szól bennünk is folyton. Ritmusa van a lépéseinknek, a gondolatainknak. Egyébként szentháromság a műfaj tradíciójában: énekelni, táncolni és játszani tudni. Nem szabadna kettéválasztani a prózai és énekes színész­oktatást, mert a főiskoláról kikerülő fiatalokat a vidéki színházakban akkor ismerik meg és el a nézők hamar, ha részt tudnak venni a zenés előadásokban. Pontosan tudom ezt a saját debreceni időszakomból. Ma már a fővárosi kőszínházakban, a Katona Józsefben, a Tháliában, a Radnótiban is énekes darabokat mutatnak be. Nem jár rosszul egy színész, ha megtanul énekelni és táncolni. Lehet vaknak lenni, és biztosan lesz is olyan szegmense a színháznak, ahol ez nem szükséges, de a jövő azt diktálja, hogy közönséget kell ültetnünk a nézőtérre. Afelé fogunk orientálódni, amit a nézők szeretnek, és ez nem feltétlenül a Paprikáskrumpli című bohózatot jelenti, mert szívesen nézik a jó prózát is, de mind a mostani színészeknek, mind az e pályára készülő diákoknak, és a regnáló színigazgatóknak is fel kell készülniük arra, hogy több lesz a zenés darab, s ebből az igényesebbre, a különlegesebbre lesznek kíváncsiak az emberek.

A Shrek-musical jelentős kihívásnak tűnik abból a szempontból, hogy rengetegen látták az animációt, ezért elvárásaik vannak. Mi vonz ebben a munkában?

Szente Vajk: Éppen az vonz, hogy hogyan lehet megalkotni ezt a mesét azoknak, akik ismerik. Remélem, az elvárásoknak könnyedén meg fogunk felelni. A film Peer Gynt-i mélységeket bogozgat, de iszonyú profán is tud lenni, van benne szemtelensé,g és egy erős üzenet arról, hogy a külső mennyire számít a szerelemben, az életben. Mennyire ítéljük meg első benyomás és külső jegyek alapján egymást. Az animáció hibátlan, de a színház mindig plusz egy, mert a szereplők ott állnak élőben. Jó dramaturgiával, az eredeti történetet visszük színre.

- Horváth Borbála -

Nem hívó hívó és beugró

Szente Vajktól érdeklődtem a rendező-színész szerepkör hátulütőiről is. Megkérdeztem, hogy nem kapja-e rajta a rendezőt olyasmin, amit ő maga másképp csinálna.

– Legtöbbször Szirtes Tamással dolgozom, őt szinte lehetetlen rajtakapni – mondta – csak színészként nehezebb beleengedni magam, mert kicsit kívülről is látom a színpadon zajlókat, de ez inkább erény, mert bármelyik pillanatban nagyon észnél tudok lenni.

Egy Mary Poppins alatt nem működött a hívó, ezért az egyik színész nem érkezett be jelenetre. Amint ezt észleltem, beléptem a színre és lejátszottam a jelentet. Pulzusszám-emelkedés nélkül tovább ment a darab.​