Köszönet a pótanyának Montrealból

Hajdúnánás, Kanada-Montreal - Az állami gondozott gyermek kincsekre talált Nánáson, amit felnőttként köszönt meg azoknak, akik felnevelték.

Egy hajdúnánási temetésen hangoztak el az alábbi köszönő szavak, s az ígéret, hogy odafönn majd személyesen is célba ér a köszönet:

„Szeretném, ha tudná Juliska néni és a brigád valamennyi tagja, hogy ez a felém gyakorolt szép és nemes gesztus boldoggá tette gyerekkoromat, és a felnőtt életem minden napján az emlékeimben és a szívemben hordozom. Életem legfontosabb és legszebb kincseinek egyike ez, amiért ma is azt mondom, hogy az élet nehézségei ellenére is szép és csodálatos. Az Önök és a Nevelőotthon felém irányuló szeretete volt az, amiért immáron nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, hogy életem minden napját szeretetben, tisztességben, és a szívemben hálával töltöm. Ön, Önök voltak azok, akik az utam kezdetén segítettek, támogattak, és hogy közösen találhattunk rá ezekre a kincsekre (mint a szeretet, tisztesség, a mások felé való törődés és tisztelet) az néha megindító, néha kacagtató, néha öröm, de mindenképpen egy élmény volt. Tudtam, éreztem hogy a szeretetük szívből jövő és önzetlen, hiszen letöröltek minden könnycseppet az arcomról, amit a szüleim okoztak. A szeretet egyik legmélyebb kifejezése volt, ahogy egy eldobott gyereket magukhoz öleltek minden héten. Tudtam, hogy soha nem fogom ezt viszonozni, de Jézusnak mindig köszönetet mondok érte. Köszönetet mondok továbbá e nagyszerű városnak, hogy van a Földön egy menedékváros, ahol a család nélkül élő gyermekeket magukénak fogadják. Hajdúnánás városa, köszönöm szépen! Valóban, néha zord a harc, buktatókkal teli, de a kikövezett úton minden kétséget kizáróan megtalálhatóak az öröm és a szeretet gyümölcsei”.

Megbocsátottam szüleimnek

Az élet minden nehézsége ellenére is szép és csodálatos – üzeni nekünk Ábri Zoltán, pedig hozzá nem volt kegyes a sors: ő azon embertársaink közé tartozik, akiknek születésük után nem adatott meg az édesanyai ölelés. Mégis, története arról győzhet meg minket, hogy ha létezik egy segítő közösség, amely a kicsi gyermeket szeretetével elhalmozza; amikor éhes, enni ad neki, amikor szomjas, megitatja, felruházza, s mindezt a legnagyobb örömmel, akkor bizony ez a törődés válhat az élet egyik legfontosabb és legszebb kincsévé. A nevelőotthonban szocializálódott férfi a megbocsátás és a hála példáját hozza el nekünk.

- Szüleim 9 gyermeke közül nyolcadikként jöttem a világra, de ők a kórházban hagytak, így kerültem állami gondozásba 1971-ben. A Hajdúnánási Nevelőotthonban nevelkedtem, s bár sok embernek nagyon rossz véleménye van az ilyen otthonokról, azt kell mondanom, hogy engem mégis nagyon nagy szeretetben neveltek fel. Soha nem bántottak, de annál több szeretetben és dicséretben volt részem. Szüleim soha nem látogattak. Felnőtt emberként a testvéreimen keresztül kerestem fel őket azzal a céllal, hogy feloldjam őket a lelkiismeret-furdalás alól. Megbocsátottam szüleimnek. Tettem mindezt annak fényében, hogy keresztény ember lévén eljutott hozzám a megbocsátás üzenete. Tapasztalatból mondom, hogy a boldogság legnagyobb örömét adja életem minden napján, hogy megtanultam másoknak megbocsájtani, nincs bennem gyűlölet senki iránt - mesélte Zoltán.

A brigád mint patrónus

Zoltán – aki jelenleg Kanadában, Montrealban boldogul – 1975. és 1986. között élt a Hajdúnánási Nevelőotthonban. Az akkori időknek megfelelően a különböző vállatok szocialista brigádjai patronáltak egy-egy állami gondozottat. Őt az akkori Ruhaipari Szövetkezet (MODE 3 H Textilipari Kft) Május 1. Szocialista brigádja segítette. Annak vezetője Váradi Sándorné Kovács Julianna volt.

A brigád tagjai „gyermekükként” bántak a kis Zolival, aki különösen a brigád vezetőjéhez kötődött, szinte édesanyjának tekintette Juliska nénit. A közelmúltban, a messze Kanadában szomorúan értesült Zoltán Juliska néni haláláról. Búcsúszavait az interneten küldte el a Váradi családnak, akikkel ma is tartja a kapcsolatot. E levél útján megtette azt, amire személyesen nem volt módja, pedig könnyes szemmel, de örömmel és hálaadással a szívében mondta volna el, hogy őt mint egykori intézetben nevelt gyereket mennyire boldoggá

tették.

Emberi jogokért

Zoltán utolsó itthoni munkája mentőápoló volt, ezen felül mindig érdekelték az emberi jogok, azok védelme és megtartása. Így került ki Montrealba, ahol jelenleg - egyebek között - egy magyar közösségnél dolgozik mint kultúrfelelős. Két gyermek édesapja, Dávid és Henrietta Magyarországon középiskolások, amint befejezik tanulmányaikat, utána mennek édesapjukhoz.

- Barak Beáta -