Elvtársak, sorakozó! Műélvezet, iin-dulj!

A Szocreál – Festészet a Rákosi-korban című, csütörtökön este a Modem Modern és Kortárs Művészeti Központban megnyíló nagyszabású kiállítást aznap délelőtt sajtóbejártuk Rieder Gábor kurátor tárlatvezetésével.

Elöljáróban megtudtuk, hogy mintegy nyolcvanöt festmény látható a – stílusosan szólva – úttörőnek számító tárlaton, érzékletes összefoglalóval szolgálva a látogatóknak az ötvenes évek hazai festészetéről, érdekességképp néhány szobrot is bemutatva.
A kiállítás a szocialista realizmus jellegzetességeit kiemelni kívánó tagolással tárul a közönség elé a Modem földszintjén. Rögvest először a szovjet „klasszikusok” nyomán idehaza készült másolatokat láthatjuk; ahogy a kísérőszövegben is olvasható, a magyar szocreál művészet import művészet, tonnaszámra készültek a reprodukciók a szovjet remekekről, hazai „használatra”, és persze elárasztották az egész szocialista tábort.
Túljutván az első sokkon, eredeti hazai művekkel folytathatjuk a szemlélődést, rögvest például Benedek Jenő Mit láttam a Szovjetunióban? című képével, vagy az „előző életében” szürrealista képeket festő Bán Béla „Kónyi elvtárs, a Ganz Villamossági sztahanovistája” című korszakosát.
Aztán vörös szőnyeges emelvénnyel megkomponált installáción mutatják be a vezetőportrékat, amelyek, sajátos módon, ikonszerűen töltötték be kultikus szerepüket a Rákosi-korban.

Középen az 1956-ban ledöntött Sztálin-szobor redukciójával (az „életnagyságú”, 8 méteres rekonstrukciót a Modem belső kertjében láthatja a nagyérdemű).
A következő blokk arra hivatott rámutatni, hogy a szocreál, egy későbbi terminussal élve, tematikus festészet: a téma a fontos, nem a stílus és nem a módszer. Az alkotások, mint arra Rieder Gábor rámutatott, múzeumi közegben láthatók, s a nézők eldönthetik, mennyire képviselnek értéket ezek a darabok. Persze ne higgyük, hogy mindegyik szocreál mű dilettáns, tehetségtelen alkotó keze munkája: mint azt a kurátor hangsúlyozta, sok rangos művész is festett szocreál képeket, olyanok, akiket nem lehet pusztán kordokumentátorként kezelni.

Pátzay Pál,  Bernáth Aurél,  Szőnyi István, vagy épp, mint azt egy későbbi blokkban látjuk, Glatz Oszkár,  Félegyházi László,  Kokas Ignác is, csak, hogy néhányukat említsük.
Fontos jellemzője a szocreálnak a monumentalitásra törekedés, a nagyot mutatni akarás, láthatjuk ezt például a már emlegetett Benedek Jenő „Drága Rákosi Mátyás, jelentjük…!” című képén.

Szintén jellegzetes alkotás Pór Bertalan „Rákosi elvtárs és felesége parasztküldöttekkel beszélget (Rákosi elvtárs a Termelőszövetkezetek I. Kongresszusán)” című műve. A monumentális szocreál képek között olyanok is akadnak, amelyek kiállíthatatlanok: vagy pusztán méretük miatt, vagy azért mert leszerelhetetlenek, vagy elpusztultak, vagy csak terveik, vázlataik készültek el.

E sorozatban láthatjuk a Népstadionnál folyó metróépítést bemutatni szándékozó hatalmas művet, vagy Szőnyi István pannótervét.
Az utolsó teremben a múlt felé forduló szocreált láthatjuk: a Párt újraírta a történelmet, a középpontba állítva a kommunizmus „előzményeit”, a forradalmakat, a parasztfelkeléseket – ennek a lenyomata az ötvenes évek festészetében is nyomot hagyott. Kedvelt historizáló téma volt az 1848–49-es szabadságharc, illetve Petőfi – azért is, mert e témát „rendesen”, az ordító szocreál jegyek nélkül is meg lehetett festeni, anélkül hogy a hatalom kritikával illette volna emiatt az alkotót.
Kiverte azonban a biztosítékot a kor művészetpolitikusaiban a kifelé menet a bejáratnál elhelyezett Csernus Tibor-kép, a Három lektor, amely a kísérőszöveg szerint a szocreálnak afféle burkolt karikatúrája. – Hiányzik belőle a szocreál tematika – magyarázta Rieder Gábor –. Értelmiségieket ábrázolni, ráadásul az akkoriban polgári fertőnek tekintett kávéházban… S ami végképp „betett” a műnek és alkotójának a hatalom szemében: a kávéházi asztalon, vázában elhelyezett, lekonyuló vörös tulipán…
– F. Gy. –