Képernyő: Zárt boríték

Nézem Ráthonyi Ákos filmjét – nem először, s nem is utoljára –, s évszázados mosolya mögött jelenünk karcsú kedélye ironizál. Üde poénja úgy durran, mint gyermekkorunk kristálycukros papírzacskója, amit előre megfontoltan fújtunk tele levegővel, és sunyin csattintottunk el a mit sem sejtő lányok füle mellett. Boda István jegyzete.A bájos és messzi sikoly még ma is itt van a fülünkben, kamasz röhögésünk fölényéről nem is beszélve. Hát így hangzik onnan messziről az a rendezői utóirat, amely „A hölgy egy kissé bogaras” alapötletéből visszaüzen. Szégyen, hogy visszaüzenhet, s még arcpirítóbb, hogy zárt borítékja nap mint nap postázható.

A történet pajkos köznapisága tipikusan magyar közéleti gyakorlat. Ebben a formájában kis, vígjátéki stikli, testesebb és mai kivitelében elegáns korrupció. A kettő közt óriási a távolság, valójában azonban egyik is, másik is ugyanazon az anyatejen cseperedett fel. Rég volt időnk mozijában úgy, hogy egy kapóra jött lehetőség esélyét használja ki, s él vele a sors adományaként. (Akkor persze még nem sejti, hogy mi sül ki belőle.) Egy pesti lány – perfekt gyors- és gépíró, német levelező – állást keres a fővárosban az Úr 1938. esztendejében. Szűkös albérletéből naponként indul portyára, ám minden este ugyanazzal a tapasztalattal nő mind nagyobbra hátán hordott kétségbeesése. Nincs, nem kell, reménytelen. S akkor a véletlen – no meg a főbérlő – a kezére játssza azt az ajánlólevelet, amelyet „X államtitkár” írt – nem ma, akkor – saját kezűleg, kegyeltje érdekében. Csakhogy ő már nem vehette igénybe, mivel „kitört rajta a dili”, s gyógykezelésre a „Lipótra” szállíttatott. Eme állapotra való utalás azonban a fogalmazványba is becsúszott, ezen tapintattal jelezvén az ajánlott személyiségét: „A hölgy egy kissé bogaras!”

S itt már el is engedhetjük a történet kezét, mert az minden félreértés és kacagtató fordulat ellenére is megy a maga útján, s belefut a kötelező idillbe. A gazdag gyáros fia beleszeret a „pesti lányba”, ásó, kapa, nagyharang, propagálván a mesei helyzetet: minden jó, ha a vége jó. Ott. Itt, tehát ma viszont még jócskán várni kell a boldog végkifejletre. Arra, hogy meg is hallgattassék, sőt foganatja is legyen a költői óhajnak: „Én dolgozni akarok.” Amire napjaink média-helyzetjelentéseit figyelembe véve legjobb esetben is a másik költői zokszó visszhangozza a választ: „Jaj, hiába, mindenha szándék!” Nincs is annál megrendítőbb, majdnem azt írtam, szívszorítóbb, mint azt észrevételezni a tévé híradásaiban, hogy hatszáz embert elbocsátottak, nyolcszáznak felmondani készülnek, s Európa gazdag romjain is tiltakoznak és tiltakoznak a munkanélküliek, holott a pénzre szakosodott iparágak, bankok soha nem látott profitra tesznek szert.

No, de ahogy a Móricz Zsigmond-i program mondja: Ne politizálj, építkezz! De hát az is pang, így a cinikus valóság, ám itt a még cinikusabb jóvátétel korunk nyomoráért: az elektronikus köz- és kereskedelmi szolgálat naponként mutatta: a magyar milliárdos egyhetes éhségsztrájkba kezdett! Szíve joga, csakhogy én úgy vagyok ezzel, mint a nagy keresetű színésznők, tévészemélyiségek szakácskönyveivel: ne az éhes gyomornak magyarázzák, hogy mi a korszerű táplálkozás. Volt miniszterelnökünk is hazamegy, s otthon – elnézést a vaskos stílusnyomatékért – két pofára zabál, mert van miből. De az a törvényesített egy- vagy kétmillió „éhségsztrájkoló”, aki nap mint nap nyeli az éhkoppot, mihez nyúlhat? Legfeljebb a vigaszhoz, amit korgó gyomorral is hitelesen lehet felmondani: „S mégis, magyarnak számkivetve, / lelkem sikoltva megriad – / édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!” S egyszer, ez is, hátha megjutalmaztatik. Nem pénzzel, munkával.

Boda István