A szülőfalu forrása volt életének

Debrecen, Földes - Kérésére a II. János Pál pápát szállító gép kis kitérőt tett Hajdúszoboszló felé, a Szent Atya felelevenítette szoboszlói emlékeit. Interjú dr. Virágh Pál volt köztársasági megbízottal.

Kevesen vállaltak magukra többet megyénk közéletében a rendszerváltozás éveiben, mint dr. Virágh Pál. Kormánylátogatások, református világtalálkozó, a Kárpátok-Eurorégió szervezésében való részvétele mellett fogadhatta Máriapócson és Debrecenben a Szent Atyát, II. János Pál pápát.

A nyolcvanéves dr. Virágh Pál eddigi életében a szülőfaluja, Földes játszotta a megerősítő és lelkesítő szerepet. Gazdag életútjának állomásai java részben Debrecenhez és Hajdú-Bihar megyéhez kötődnek. A polgári jog avatott ismerőjeként nemcsak ügyvédként vált ismertté, hanem a megyei tanács titkáraként, majd a rendszerváltozás éveiben Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyék köztársasági megbízottjaként is. Szakmai ismereteit a Magyar Jogász Egyletben és az egyetemi jogászképzésben is kamatoztatta címzetes egyetemi docensként a Debreceni Egyetemen. A református egyházi szolgálatában három cikluson át a debreceni Nagytemplom presbitere és főgondnoka, majd egy ciklusban a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka volt. Példaértékű munkásságát négy éve a Magyar Érdemrend Középkeresztjével ismerte el a Magyarország Köztársaság Elnöke.

Mindig nagy szeretettel emlékezik szülőfalujára, ahol ötgyermekes tanító család negyedik gyermekeként nevelkedett. Milyen örökséget kapott Földestől, a kuriális nemesi múltú falutól?

Isten gondviselő szeretetében, az ebből táplálkozó családi körben és egy nagy múltú község embert formálni is tudó ölelésében nőttem fel. Az egyén, az ember élete során sok mindent örököl, s azt örökségként viszi tovább. Már gyermekként, de későbbi életutamon is sokszor fellapoztam Herpay Gábor Földes község története című könyvét. Érdekelt a szülőfalum múltjának gazdag története, a kis falu nemeseinek jogalkotó ereje. Kevés falu mondhatja el magáról, hogy egykor ügyük mellé tudták állítani a fejedelmeket, de a koronás királyokat is. Talán ennek hatására volt időszak, amikor régész szerettem volna lenni. Földes község története nem mindennapi, kisnemesi múltja rangot adott a falunak, az ott lakóknak. Olyan szellemiséget hordozott, amely példaértékű volt, s nemzedékről nemzedékre szállt. A szorgalom, az igyekvés, a közösség erejében való gondolkodás, az egymás iránti tisztelet, a segítőkészség a jellemzője szülőfalum közösségének. Ez az én örökségem, amit őrzök és tisztelek, s hálával gondolok a falumtól kapott díszpolgári címemre.

Szegeden végezte el a jogi egyetemet, és az akkoriban szokásos irányított elhelyezkedési lehetőség jóvoltából került Debrecenbe, a megyei főügyészségre. Hogy érezte magát ott?

A Szegedi József Attila Tudomány Egyetem Jogi Karán végeztem 1962-ben, s akkor valóban irányított elhelyezkedési szabályok uralkodtak. Miután a polgári jogi diákkörben több éven át tevékenykedtem, a jogi pályámat is ezen a területen kívántam folytatni. Ebben az évben bővítették az ügyészi általános felügyeletet a polgári jogi ügyészi felügyelettel, s az akkori megyei főügyész dr. Kovács Gábor hívására mondtam igent és ígéretére az ígéretére is, miszerint nem büntető, hanem polgári jogi tevékenységet fogok végezni. Így kerültem fogalmazónak a Debreceni Városi és Járási Ügyészségre, majd a bírói-ügyészi szakvizsga letétele után előbb berendeléssel, majd kinevezéssel a megyei főügyészségre. Örömmel végeztem az ügyészségi fogalmazók polgári jogi gyakorlatának irányítását. Majdnem két évtizedig, pontosabban 18 évig voltam az ügyészi apparátusban.

A romániai forradalom idején a megyei tanács titkáraként az Erdélyi menekültáradattal is kellett foglalkoznia. Hogyan élte meg azokat a hónapokat?

Ez egy nehéz, de a segítségnyújtás szándékával felvértezett időszak volt. Bárkihez fordultam, nem kaptam visszautasítást. Az intézmények vezetőitől az egyes állampolgárig érezhettem a segítőkészséget és bizalmat. Ebben a munkában nagy segítségemre volt Debrecen városa, mert biztosította az elhelyezés, az átmeneti szállás lehetőségét. Amikor már kicsinek bizonyult a debreceni átmeneti szállás, Hajdúszoboszló városa – ha nagy vita után, de Bocskai szellemét meg nem hazudtolva – hozzájárult a menekültek ottani átmeneti elhelyezéséhez. Hihetetlen nagy volt az érdeklődés és az együttérzés egész Európa részéről.

Címzetes államtitkár lett a rendszerváltozást követően. Napi munkájában kellett-e érzékeltetnie jelenlétével, személyes részvételével, hogy hazánkban megváltozott a világ, a körülmények?

A rendszerváltozás a közigazgatásban igyekezett az európai gyakorlathoz igazodni, s az országban a főváros mellett további 7 régió létrehozását határozta el. Ezek élére köztársasági megbízottakat neveztek ki, valóban címzetes államtitkárként. Én a Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyék által alkotott régió köztársasági megbízottja lettem. Mindkét megyében volt segítő célú kormánylátogatás. Az ezt követő kormányhatározat végrehajtásának figyelemmel kísérését igényelte részemről. Kormányzati felkérésre magyar részről részt vettem a Kárpátok Euró Régió létrehozásában, amelynek alapító okiratát a résztvevők Debrecenben írták alá, Kathrin Lalumier asszony, az Unió akkori Főtitkára, s több külügyminiszter jelenlétében. Később, a szervezet soros főtitkáraként közreműködtem az Európai Határmenti Régiók Szövetségébe való felvételéhez.

Véleménye szerint a rendszerváltozás során az állam által az egyházakkal kialakított új kapcsolat az egyházaknak a társadalom vérkeringésébe való bekapcsolódását jelentette és szolgálta? Főgondnokként tapasztalta ezt a reformátusoknál?

A rendszerváltozással az állam és az egyházak különállóságának az elve nem változott meg. Ami gyökeresen változott, az a vallás szabad gyakorlásának tényleges megvalósulása volt. Szabadabbá vált a hitélet, de a több évtizedes múltból nem lehetett varázsütésszerűen hitéleti ébredést elérni. Ehhez sokaknak rá kellett volna lépni a damaszkuszi útra, de nem tették, s nem is kaptak bátorítást. Így elmaradt a példamutatás. A magyar nép a lelkében élő adósságát akarta elsősorban törleszteni a visszatért szabadságában. Azt, hogy megemlékezhessen a II. világháborúban elesett szeretteiről. A népesség folyamatos csökkenése a hitben élők számának csökkenésével is együtt jár. Az egyházak helyesen, inkább az építkezés nemes gyakorlatához fordultak, s az új, a felnövő nemzedék hitéletének megteremtésében látják a keresztyén Magyarország újra éledését. Mindezt, mint a Tiszántúli Református Egyházkerület és a Debreceni Nagytemplomi Gyülekezet volt főgondnoka a református egyház gyakorlatában is így láttam.

Bizonyára életre szóló élményt jelentett a Szent Atyával való találkozása. Hogyan él emlékezetében az azóta már szentté avatott II. János Pál személye?

Hivatali beosztásom révén nyílt lehetőségem arra, hogy 1991. augusztusában, mint a fogadóbizottság tagja köszönthettem II. János Pál Őszentségét Máriapócson és Debrecenben. Ez valóban nem mindennapi esemény volt, különösen református felekezetű embernek. A tiszteletadás jeleként, néhány mondatos köszöntőmet mindkét helyen anyanyelvén, lengyelül mondtam el. Máriapócson a köszöntés alatt fogtuk egymás kezét, s néztünk egymás szemébe. Jóság és szeretet sugárzott tekintetéből, s közben átkarolt. Az Ő látogatása Debrecenben két szempontból is egyháztörténeti jelentőségű. Az egyik, az ökumenikus alkalom a nagytemplomban a Pápa Őszentségével, a másik az a bocsánatkérést kifejező példátlan gesztus, hogy az emlékkertben megkoszorúzta a gályarabok emlékművét. Most már bronz koszorú őrzi ennek emlékét. Egy apró figyelmességgel – tudtán kívül – még igyekeztem kedveskedni. Talán sokan nem tudják, de krakkói érsekként két alkalommal is ellátogatott Hajdúszoboszlóra, amikor lengyel emberek építették a kabai cukorgyárat, hogy részükre misét celebráljon. A koszorúzáskor mindezt megemlítettem az arra illetékesnek, s arra kértem, hogy ha ez megvalósítható, akkor visszautazáskor tegyenek egy kis kitérőt, s jelezzék, hogy Hajdúszoboszló felett járnak. Másnap visszajelzést kaptam, hogy a Szentatya nagyon örült ennek, s egész Budapestig beszélt az egykori emlékeiről.

Feleségével három jogász fia és hat unokája boldogságában élnek. Hogyan telnek napjai?

Isten kegyelméből megadatott, hogy a gyermekeink és az unokáink szeretete vesz körül bennünket. Nagy ajándékként éljük meg, hogy három unokánk rövidesen befejezi egyetemi tanulmányait, a másik három gimnazista, s közülük a legidősebb az idén érettségizik. A múlt évben, több mint 55 év után, befejeztem az aktív munkát. Több időm marad a kertészkedéshez, bár lassan az is egyre nehezebbé válik, s a közelünkben lévő unokákat is segítjük mindennapi kis életükben. Egyházi tisztséget az új, hatéves ciklusra életkorom miatt már nem vállaltam, mert az teljes értékű embert kívánt volna. Távolmaradással és kimentéssel nem lehet felelősséggel járó munkát végezni. Ápolom a családi, a rokoni, a baráti, s az emberi kapcsolatainkat, figyelemmel kísérem a világban zajló, sokszor érthetetlen, sőt értelmetlen folyamatokat. Örülök, ha jó szelek fújnak, ha értelmes emberek emelik fel szavukat a rossz, a hamis, a meggondolatlan ellen. Figyelemmel kísérem a tudomány eredményeit, amely minél messzebbre jut a megismerésben, előttem annál inkább növeli a Teremtő Isten hatalmát. Európa jövőjét, benne hazánk jövőjét, s a magyar nép sorsát is aggódva figyelem. Feleségemmel együtt nap mint nap erősítjük a családon belüli köteléket, örülünk a gyermekeink és az unokáink eredményeinek, látogatásaiknak, akiket a Teremtő Isten tiszteletére, a jóra, az igazra, a becsületességre, a haza szeretetére igyekeztünk és igyekszünk nevelni.

- Péter Imre -