Száz éve vívták az első Debrecen-Nagyvárad válogatott mérkőzést

Labdarúgás - A cívisvárosiak visszavágtak az idegenben elszenvedett vereségért.1912. szeptember 15-én a cívisváros a visszavágó lázában égett. A Sport Élet című lap szeptember 9-én patetikus hangú cikkben vezette fel a mérkőzést: „(…) Két ellenfeletek volt odaát, az erősebb fél azonban nem a válogatott csapat volt, hanem ellenfeletek cselszövevénye. Volt tehát mentségetek akkor a vereségre, s ha kikaptatok is, ebből még senki sem vont le következtetést arra, hogy a mi footballsportunk alacsonyabb fokon áll, mint Nagyváradé. De ha most vereséget szenvedtek, többé nem lesz mivel fájó sebünket orvosolnunk, hiúságunkat legyezgetnünk, vereségetek könnyekre fogja fakasztani az értetek lelkesülők ezreit, akiknek talán eddig kedvencei voltatok, gyűlölt ellensége lennétek. Nem szabad vereséget szenvednetek!” Nem is szenvedtek.

Diadalmaskodtak

A DTE pályáján fanatikus drukkerek hada buzdította a helybélieket, akik a Magyar – Balla II, Markovics Mór – Nagy Károly, Kiss II Béla – Horváth Lajos, Tolnai Jenő, Markovits II László, Zygmunt Löbl, Janik, Láng Árpád összetételben 3:2-re nyertek. Gólszerzők (sorrendben): Markovits II, Strasser, Rónay, Janik, Kiss II. A találkozót újfent Vámos Soma (TTC) dirigálta.

Ami a vendéglátók összeállítását illeti, abból kiderül, hogy pályára lépett Löbl „Zsiga” is. Különös figura volt. A lembergi LKS Pogon nevű klubból került ide (a település akkor éppen az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott), amely gárda fellépésével 1912 pünkösdi ünnepét tette színesebbé. Ha már eljött a piros-kék együttes, rendesen elrakta a DTE-t, előbb 8:3-ra, majd 4:1-re. Löbl maradt nálunk, és elvállalta a kék-sárgák tréneri posztját, sőt, amikor kellett, be is szállt játszani. (Eredeti foglalkozása a színészet volt, a salzburgi társulathoz tartozott.) Az osztrák futballista személye és jelenléte utóbb botrányokat kavart a regionális sportéletben, tudniillik még a legelvakultabb DeTe-hívek sem hitték el, hogy nem profi, azaz nem a labdarúgásból szerzi jövedelmét. Látták a főutcán korzózni, a kávéházakban dominózni, kártyázni, és igen nehezen vették volna be a mesét, hogy naponta levonatozza a Debrecen-Salzburg-Debrecen viszonylatot. Bizonyítani aligha lehet, ám valószínűsíthető, a derék férfiú a sportból élt.

A nép természetesen éltette héroszait. „A diákhelyek közönsége a pályára vonulva percekig tartó tapssal, éljenzéssel üdvözölte és ünnepelte a debreceni csapatot, és kedvenceit vállra emelve vitte be az (…) öltözőbe”. (Debreceni Nagyujság 1912. szeptember 17.)

A partiumi zsurnaliszták különböző módon magyarázták a fiaskójukat, de abban mindegyik egyetértett, hogy bukásukat „a debreceni közönség ismert vadsága” okozta. Megemlítik, hogy „a különösen rövid pályán a mieink alig tudtak kombinálni, és a homokba süppedve startolni sem voltak képesek.” Akadt újságíró, aki atyáskodó nagyképűséggel leszögezte: „Szívesen ajándékoztuk oda a győzelmet, mert ezzel továbbra is biztosítottuk a debreceni footballsport fennmaradását.” A Debreceni Nagyujság tudósítója szeptember 19-én vitriolba mártott tollal válaszolt: „Igaza van a váradi lapnak. Boldogok, akik hisznek, mert övék a mennyek birodalma.”

Kik tehetnek róla?

Az Uj Nagyvárad szeptember 17-én megnevezte a bűnbakot: „Levonhatjuk a tanulságot, hogy nem kell válogatóbizottság.” Ezek szerint a 2:3-ért azok a szakemberek voltak felelősek, akik a leszerepelt reprezentációt hanyagul szedték össze, és nem az aranylábú fiúk, akik hagyták magukat a nagyerdei labdatéren elfenekelni…

Sándor Mihály